Olyan volt minden, mint egy rossz krimiben vagy egy gyenge sorozatban: előre látható. Ilyen „díszlet” előtt rendezték meg a magyar-angol vb-selejtezőt a Puskásban. A mérkőzésen akár bravúr is lehetett volna (nem lett), merthogy a válogatott a nyári Eb idején pontokat tudott rabolni a jóval esélyesebbektől. Most viszont a rasszizmus körül forog a közbeszéd. Nem véletlenül.
Ha igazak a brit sajtóban megjelentek – és tartani lehet attól, hogy igazak –, akkor csütörtök este a színtiszta rasszizmus jelent meg a lelátón. Már a sípszó előtt az angol játékosok letérdelését – ami épp a kirekesztés elleni fellépés jelképe – füttykoncert fogadta, Raheem Sterlinget a gólja után söröspoharakkal dobálták meg. A brit sajtó arról írt, hogy majomhuhogás is hallható volt. Nehéz félreérteni a brit kormányfő szavait: „Teljesen elfogadhatatlan, hogy az angol játékosokat rasszista abúzus érte Magyarországon”. Ilyenkor a leggyengébb ellenérv, hogy az angolok inkább a saját házuk táján söprögessenek – ezt megtették – , merthogy az olasz-angol Eb-döntő után a tizenegyeseknél hibázó saját játékosaikat érte elfogadhatatlan támadás, és az olasz himnuszt is kifütyülték. Erre mutogatott vissza tegnap Szijjártó Péter ahelyett, hogy itthon sepregetne és elítélné a történteket.
A magyar szurkolók nem rasszisták. Erre a – most 60 ezres – csoportra ráfogni ezt ugyanolyan általánosítás, mint ami ellen küzdeni kell, ha bármilyen más csoportot ér kirekesztés. De vannak köztük rasszista szurkolók, akiket valamilyen rejtélyes okból képtelenek kiszűrni. Mintha mindig ugyanazt a rossz horrorfilmet néznénk. Az MLSZ kemény szankciót ígért, a FIFA meg vizsgálatot, és borítékolható, hogy a büntetéskor vastagon fog majd a ceruzájuk.
Gareth Southgate, az angolok szövetségi kapitánya a meccs után általánosságban a rasszizmus elleni fellépésről azt mondta: bár néhányan megrekedtek az előítéleteik rabságában, a világ modernizálódik, és a nap végén ők lesznek a dinoszauruszok. Az este igazolta, hogy a dinoszauruszok nem tűntek el. Köztünk élnek.