Az egyik korábbi írásomban említett Alkibiadész az olimpián is öregbítette saját hírnevét. Az i. e. 416-os játékokon a kocsiversenyre mindjárt hét lóval nevezett, így nem csoda, hogy megszerezte az első, a második és a negyedik helyezést is. Igazi férfias sportteljesítmény, mondhatnánk miniszterelnökünkkel egyetértve, aki Tokió után értékelte a magyarok szereplését: „Annyi kihívás éri a modern korban a férfiak világát, a férfias erények nincsenek megbecsülve. (…) A magyarok, akik most nyertek, nagy szolgálatot tettek a hazának, és az ő segítségükkel talán visszahozhatjuk a férfieszményt is a magyar életbe.”
O. V. e nyilatkozatáról, amelyben felemlegette a magyar szempontból legsikeresebb, 1952-es helsinki olimpiát is, Parti Nagy Lajos A hullámzó Balaton című írása jutott eszembe, amely a ma már sajnos nem létező Holmi folyóirat 1991-es novellapályázatán a második díját nyerte el. (Kötetben: A hullámzó Balaton. Jelenkor Kiadó, 1994) Kár, hogy nem idézhetem a teljes írást, ezt a zseniális nyelvi játékot, aminek magamban az „Egy kiöregedett sportoló emlékei” címet adtam. A novella mindent elmond az átkos, de a jelenkor magyar „sportteljesítményéről” is.
Egy sajátos sportról esik szó benne, hogy rögtön lelőjem a poént, az evésről: „(...) kifőzdén volt kézilány az anyukám, így egész korántól tudtam gyakorolni üres tésztával, kenyérrel. Meg persze a potyadékzsírral. Bejártam hozzája gyakran, legyen, aki vigyáz rám. És aztán hajrá. (...) egyszer megmutatott a szakácsnak. Na nézze, ez lenne a Kálmánka. Elsőbe megy szeptemberben, és már egy kiló zsírt meg tud enni. Az az ember csak nevetett, nemá, pont ez a kis pörc, még majd meg fog itt nekünk halni, Pirike, aztán mégis kimérte a vicc kedvéért, rákenyte egy födőre. Hogy hát akkor mutasd, gyerek! S hogy megpróbálom-e stopperral? Nagyon szívesen. Anyám állt egyik lábáról a másikra, nevetgélt, röstellette. Egy perc huszonkilencet csináltam abból a tapadós, fujtós bolti zsírból.”
Aztán jönnek a versenyek: „Mondjuk, lipidben nem voltam éppen rossz, hivatalosan így hívták a húst, a második fogásnemet, császárhúsból tudtam négy hetvenet is. Desszertben meg kifejezetten szekcióelső voltam, nápolyiban. Úgynevezett mártott ostyában, vagy piszingerben. Ez ment egyedül négyzetméterre, kettő-kilencvennyolc volt az egyéni csúcsom, csak viszonyításképpen, az Igor Voksztogonov 3,21-gyel lett Európa-bajnok Szófiában hatvankilencben.” Meg a család: „Pár hónapra rá megnősültem, amolyan sportszerelem volt, az asszony a Konzervnál volt elsőosztályú, úgy hozták föl Nagyatádról, jókötésű vidéki lány.
A mozgalomba se feküdt rosszul, így még a havannai VIT-re is kijutott, na, ott tartottak egy ilyen kis bemutatót, külön katonai röpcsi vitte utánuk az anyagot, hát ő ott első lett Babfőzelék kolbásszal-ból. A Népszabadság is megírta, úgy tapsolt nekik a Fidel Castro, majd leesett az emelvényről.” És végül a címadó Balaton szelet: „(…) négyszáz darabot tudok per óra pucéron, így meg, hogy nem veszem le az ezüstpapírjukat, ötszázhetvenet.”
Hízzuk vissza e szép, férfias erényeket!