Árokból jövök, jár már nekem a kényelem,
még ha zombik potyognak is az égből.
Szinte várom az apokalipszist,
olyan jó lesz a baseballpályányi
szuperlyukban, nem is látszik,
hogy rakétasilót alakíttattam át.
LED-ablakon át lesem a mintha-utcát,
az uszodánál a mintha-tengerparton
műmedúza csípi a talpam. Tükörbe nézek –
senki sem lájkolja a fejem. Emlegetném,
de kinek, hogyan telt lenn az első nap,
ahogy Brezsnyev halála napját idézte
boldogtalan és boldog odafenn: én ügyeletes
voltam, akinek csengetni kell a tanóra végén,
de a pucér esélytől megszédültem: más világ.
Végtelen lett az az óra, mint ahogy most
nem lesz, aki szirénázzon nekem, ha netán
előbújhatnék. Néhány szigeten még 2000-ben
sem tudták, hogy véget ért a világháború,
vagy tán nem is értesültek róla, hogy kitört.
Matrac nélküli cellákban őrzik a rabokat
bizonyos államokban, állandóan ég a villany.
Égett. Itt most sötét a LED-ablak. A holdat
megskalpolta egy esztergagép, mert elszabadult
egy tincse. Mindenem megvan, én vagyok a minden.
Kétszer vacsorázhatok, lazacot fügedzsemmel
kenhetek, ha tetszik, habzsolhatok és hányhatok,
meg sem kell törölni a szám. Olvashatok hajnalig,
mert mi is a hajnal? Én kukorékolok itt,
én nyüszítek, én poroszkálok, én kurkászom
a hajból a beleragadt morzsát. Ínyemből
leszakad a híd, marad félárbócon, nincs olyan
doomsday prepper, aki fogorvost is spájzol.
Mosolyom igazoltan hiányzik, nincs is,
aki számonkérné, kiugrasztaná a
sebességet a nyúlból. Kinek szóljak,
hogy befalaztak? A luxusbunker is csak egy gödör,
mint ahogy a luxusbordélyban is csak –
