Indiai gyerekeket kerget egy szőke kisfiú. De lehet, hogy pakisztániakat. Hatalmas, fekete szemük úgy csillog, mintha könnyes lenne. Sikongatásuk időnként megtöri a pláza éttermi részlegének moraját. Egy póráz nélkül tipegő csivava követi őket ugatva. Olyan apró, hogy könnyedén halálra tudná taposni egy magas sarkú. Vajon hol lehet a gazdája? Mikor a szőke kissrác ujjával épphogy megérinti a narancssárga ruhába öltözött kislány sűrű, fekete haját, nagy vita támad. Mindegyikük a saját nyelvén magyaráz valamit a másiknak, aztán végül tisztázzák az esetet, talán azt, hogy a haj élő vagy halott testrészünk-e, és folytatódik tovább a fogócska, még mielőtt a mellettem sütizgető szülőknek közbe kéne avatkozniuk.
Még van tíz percem a következő órám kezdetéig. Kávézhatnék a tanáriban is, de akkor beszélgetnem kéne a kollégákkal. Ahhoz meg nincs kedvem. Egyáltalán nincs kedvem beszélni senkivel sem. Ráadásul itt még hűvösebb levegőt fúj a légkondi, mint az iskolában, monoton, kellemes zene szól valamilyen végtelenre állított Music for stores válogatásról, minden tökéletesen személytelen.
A fogócskázó srácok közül az egyik nekifut az asztalomnak, a vizespoharam megbillen, és néhány pillanat múlva hangosan csattanva széttörik a csillogó gránit járólapon. A szülők nem győznek szabadkozni, hiába legyintek, hogy nem számít, semmi gond, tényleg. Jól leszidják szegény fiút, aki már abban a korban van, hogy tudja, ciki mások előtt sírni, ezért száját lebiggyesztve csak a vállát húzkodja, majd belefúrja fejét anyja mellei közé, aki szorosan magához öleli. Jó, hogy nem kettő nagy pofont vágott le neki. A gyomromban a szorítás engedni kezd.
– Te mocskos geci, nyald föl, hallod, nyald föl! – ordít apám, mert a bátyám véletlenül felborította a borospoharát. Már épp behúzna neki, amikor anyám elé ugrik. Apám keze azonban nem áll meg, a tesóm arca helyett anyám hasába, vagyis a még meg nem született húgomba üt. Majd miután anyám összegörnyed a fájdalomtól, apu még egyet ráhúz a fejére úgy, hogy ott marad a padlón. Az öcsém sír, én már rég nem merek. Tudom, hamarabb szabadulunk. Aztán apám mégsem rázza meg az öcsémet úgy, hogy beléfagyjon a szó, hanem elhúz otthonról. Jó napunk volt.
Csörög az emlékeztetőm. 4 PM. Amira, Mustafa. Indulni kell. A gyerekek eltűntek, csak a csivava ugat meg egy-egy férfit, aki túl közel megy az időközben előkerült gazdájához. Igyekszem megszaporázni a lépteim, de a combom belső fele tegnap kidörzsölődött, mert nadrág helyett szoknyát vettem fel.
A két tanítványom már bent vár a teremben, Mustafa épp a zongorát püföli. Amint meglát, azonnal abbahagyja. Így megkímél attól, hogy rá kelljen szólnom. Csönd. Csak a zongorapad nyikorog attól, hogy a gyerekek azonos ritmusban lóbálják a lábukat. A sötétített, padlótól plafonig tartó ablakok ellenére a szobában olyan hideg van, hogy még a kardigánomban is fázom, de sajnos központilag állítják be a termek hőmérsékletét, az ablakokon pedig nincs kilincs, hogy beengedhessek egy kis sivatagi meleget. A kicsik arra a kérdésre, hogy hogyan telt a napjuk, csak a szájukat biggyesztik, hogy semmi. Halálosan fáradtak, tudom, hogy semmi kedvük szolfézst tanulni.
Mikor arra kérem Amirát, hogy mutassa meg a törzshangokat basszuskulcsban, odasúgja társának angolul, hogy „kövér disznó”. Úgy csinálok, mint aki nem hall. Mustafa feje remeg, annyira erőlködik, hogy magában tartsa a röhögést. Hogy oldjam a hangulatot, a Baby sharkot kezdem játszani zongorán, mire mindkettőjük arca felderül, és teli torokból énekelni kezdik minden idők legnépszerűbb dalát. Háromszor játszom el nekik, mikor újra megpróbálkozom a törzshangokkal. Szomorúan, majd esdeklően néznek rám, Mustafa pedig még mindig doodoozik. Semmi kedvük itt lenni, de a szüleiknek fontos, hogy az esti partik során produkáltathassák majd a gyereket, ahogy eljátssza a Für Elisét. Én persze nem lehetek velük mérges, mosolyognom kell, hiszen a szobában két kamera is figyel minket. Kövér disznó. Milyen illedelmes szidás ez. Nekem csak nagyon sokára vált világossá, hogy a szavaknak súlya, színe van, hogy nem mondhatjuk azt bármikor, bárkinek, hogy te faszszopó. Hogy a dolgok között különbség van, mélység és magasság, fény és sötétség, azok közt pedig millió árnyalat. Ezt is a zenétől tanultam meg.
Amira és Mustafa alig négyéves. Hiába mondtam év elején a tanáriban, hogy a zongora még nem neki való, a főnök azt mondja, nem az én dolgom ezt megítélni. Nézem az apró ujjaikat, Amira kezén kis csokifolt éktelenkedik. Picit össze is kente a zongorát. Nagyot sóhajtok, és eljátszom nekik még egyszer, nagyon lassan a Baby Sharkot, közben pedig magyarázom nekik, hogy C-D-FF, nézd, csináld utánam. C-vel kezdünk, aztán jön egy D, melyik is a D? Igen, és az F, na, azt sokszor! És ezzel szerencsére kihúzzuk kicsengetésig.
Órák után jön a magánbusz, ami a szállásunknál tesz ki. Az elején még próbáltam az utazással is spórolni, de hamar rá kellett jönnöm, hogy Dubajban elég kevés járda van. A belvároson kívül pedig kocsi nélkül közlekedni életveszély. Pláne az én testemmel. Hiába lapultam a falhoz, még így is sokszor súroltak azok a hatalmas autók.
Apám hozzám soha nem ért egy ujjal sem. A fivéreimet viszont mindennap elverte. Ha napközben nem adódott különösebb oka a nevelésnek, akkor szokás szerint este ütötte őket. Engem akkortájt fürdetett mindig anyám.
Ahogy kiszállunk a többi tanárral együtt a kisbuszból, azonnal folyni kezd rólunk az izzadság. Nehéz levegőt venni ebben a fullasztó hőségben. A szállásunk környékén van egy kisbolt, Kasiával, a lengyel hegedűtanárral elugrunk még bevásárolni. Szeretjük ezt a boltot, mert az eladó, Al előzékeny, és mindig ad valami kis ajándékot, nekem többnyire baklavát, mert tudja, hogy mennyire imádom az édességet. Al szereti fitogtatni műveltségét, ha egyedül megyek, mindig odasúgja, hogy „Bartók is the best!”. Kasiának pedig azt, hogy „Chopin is my favourite composer!”.
Harmadikos koromban döntött anyu úgy, hogy tanuljak zenét, mert az hozzátartozik az alapműveltséghez, bár hallásom nem sok volt. Felfogadtak egy idős zongoratanárt, akinek köszönhetően hét hónap után kinyílt a fülem. Elsőre fel is vettek a zeneiskolába, és onnantól kezdve gyakorlatilag minden versenyt megnyertem. Én voltam a „Bezzeg Tündi”. Gyűlöltek az osztálytársaim, holott csak mindennél jobban élveztem, hogy végre figyelnek rám.
Miközben rámelegítek a menzáról elhozott milánóimra, bekapcsolom a laptopom. Csak két új levelem van, az egyik egy tanítványom anyjától, hogy küldjek videót a házi feladatról, mert a lánya lebetegedett, a másik pedig egy tanári körímél az évzáró koncertről. Facebookon sincs semmi újdonság, és Instán sem. Visszamegyek a Facebookra, és vagy tíz percig görgetem a hírfolyamot. Túl sok állatmenhelyet követek. Rámegyek az oldalamra, újra megnézem a profilképem, ami egy debreceni koncerten készült. Ott még vagy húsz kilóval könnyebb vagyok.
Elfogyott a milánói. Hozok egy villát a baklavákhoz, és közben rákeresek a nevemre. Oláh Tünde zongoraművész. 5232 találat. Ezek szerint még létezem. Fogalmam sincs, hogy ki készíthetett rólam Wikipedia-cikket. Lejjebb néhány koncertbeszámoló, már kívülről tudom őket, és egy portréinterjú, amiben a műsorvezető csupa közhelyes kérdést tesz föl. Mesterek, díjak, napi rutin, a siker kulcsa. Mintha minden olyan magától értetődő volna. Azt például nem kérdezte meg, hogy vajon miért olyan alacsony a női zongoristák száma a férfiakéhoz képest. 72 zongorista közül csak 10 a nő. És akkor arról sem beszéltünk, hogy negyvenéves kortól fölfelé meg még rosszabb az arány. „Vajon miért van ez így, kedves Tünde?” Hát, talán, mert egy idő után mindenki megunja a sós vajas kenyeret. Vagy mert nem lehetsz egyszerre jó anya és versenyzongorista. Ja, nem, nem lettem anya, mert kivették a méhem. Egyébként épp akkor, amikor összejött egy hét helyszínes Kárpát-medencei turné egy operaénekessel. Amiből így aztán nem lett semmi. Hogy mi lett a nemzetközi karrierrel, kedves riporter asszony? Hát, most Dubajban élek. Mert miután apám az Alzheimerbe kezdett végképp belerokkanni, nem bírtam végignézni, ahogy anyám bosszút áll rajta az elmúlt negyven év kegyetlenségéért. Mire gondolok? Például arra, ahogy apámat, a láncdohányost térdre kényszeríti, hogy úgy kérjen tőle cigit. Majd miután megcsókolja a lábfejét, csak akkor ad neki tüzet. A zongorát is otthon hagytam, rohadjon meg az egész. Hát jöttek az albérletek, egy zeneiskola, ahol óraadó lehettem, néhány magántanítvány. Ennyi. Az éhenhaláshoz kicsit sok is. Hogy miért nem mentem el dolgozni? Sokan kérdezték ezt tőlem. Azért, tetszik tudni, mert Bachot egyszerűen nem tudsz úgy játszani, hogy nyolc-tíz órát állsz a pultban vagy ülsz a kasszánál. Akkor jött ez a lehetőség Dubajban. A fizetés kevesebb, mint amit ígértek, de van szállás, ingyen menza, és órák között szabadon gyakorolhatok a benti zongorán.
Kasia kopog, hogy átmegyek-e. Mutatja, hogy van vodkája. Még mindig nem bírta elfogadni, hogy egy korty alkoholt sem iszom. De mivel szeretek nála lenni, lefőzök egy mentateát, jó sok cukorral, és átviszem a hordozható hangfalamat. Rahmanyinovot, Glenn Gouldot hallgatunk, amíg meg nem szakítja a Messenger-hívás hangja a felvételt. Kasia szülei azok. Ezek a beszélgetések általában sokáig tartanak, most azonban alig pár percet van kint a teraszon a kis barátnőm. Fehér bőre teljesen kivörösödött a nyakán az idegességtől.
– Elég, elég volt belőlük. Még innen is nekem kéne megoldani az életüket, persze. Küldjek nekik pénzt. Nem tudom, ezek azt hiszik, hogy kurvának jöttem Dubajba, vagy mi? – Meghúzza a vodkát, csak hogy ne sírjon. – 42 éves vagyok, talán már sosem lesz gyerekem, de hiszen hogy is lehetne, amikor apám meg anyám a gyerekem? Azért jöttem el, hogy hagyjanak végre békén, de nem, itt is itt vannak, és a véremet akarják. Mit csinálsz? – kérdezi, miközben kiveszem a kezéből a mobilját.
– Meglepetés – és már kezdődik is a Cápa intrója, majd rögtön a verze: Baby shark, doo, doo, doo, doo, doo, doo, Baby shark, doo, doo, doo, doo, doo, doo, Baby shark, doo, doo, doo, doo, doo, doo, Baby shark.
Kasia nevet, most már a könnye is folyik.
– Nem hiszem el, egész nap csak ezt akarják, megőrülök, hallod, megőrülök ettől. És már hatmilliárd megtekintésnél jár. Mennyi jogdíjat kapnak ezért? Run away… Doo, doo…
Újra csörög Kasia mobilja, de gyorsan ki is kapcsolja, és bedugja a kanapé párnája alá.
– Mommy shark?
Kasia csak bólint, de nem válaszol. Kifelé bámul a szoba ablakán. A szemközt lévő két toronyház között látszik a tenger.
A vékony sáv fölött fáradtrózsaszín derengés.
