Szeptember 11, a sorsfordító történelmi sokk

Az Egyesült Államokat ma húsz éve ért terrortámadás és az arra adott reakció nyomán megváltozott a világ. A hatás talán csak a második világháborúéhoz hasonlítható.

A héten sikerült azonosítani a 2001 szeptember 11-i terrortámadás két áldozatának maradványait. A négy eltérített, kerozinnal teli repülőgép becsapódásának hevességére és az okozott tűzvészre jellemző, hogy a modern módszerek dacára még mindig több mint 1100 embert nem sikerült azonosítani. Szakértők szerint sokakat nem is lehet, bár a munkát még évtizedekig folytatni fogják. Ugyanígy vagyunk a politikai, katonai, gazdasági, lélektani és egyéb következményekkel. Húsz éve listázzuk, mi mindent változott meg jóvátehetetlenül azon verőfényes őszi reggelen, de valószínűtlen, hogy valaha a végére érünk. Egyszerűbb azt mondani: a világ.

Az Egyesült Államok területén 2001 előtt utoljára 1945. május 5-én estek háborús áldozatok, amikor egy robbanószerkezettel ellátott japán léggömb megölt hat kirándulót. Ezzel együtt nem állítható, hogy a 2001-es támadás előzmények nélküli lett volna. 1993-ban iszlamista terroristák megpróbálták felrobbantani a New York-i Világkereskedelmi Központ északi tornyát, a hat emberéletet követelő akciót a szeptember 11-i támadást is kitervelő Khalid Sheikh Mohammed finanszírozta (lásd alsó cikkünket). 1998-ban az al-Kaida terrorszervezet Afrikában felrobbantott két amerikai nagykövetséget, 2000-ben az adeni kikötőben öngyilkos merénylettel súlyosan megrongálták a Cole nevű amerikai hadihajót. Mindebből világos volt, hogy radikális iszlám körökben fortyog az Amerika- és általában a Nyugat-ellenesség. Olyannyira, hogy az amerikaiak figyelték Oszama bin Ladent és feltehetően lett is volna alkalmuk megölni, de Bill Clinton elnök végül nem adta ki a tűzparancsot.

2001-ben már George W. Bush volt az elnök, akinek a támadás nyomán páratlanul magasra emelkedett a támogatottsága. A még füstölgő New York-i romokon állva bosszút ígért és napokon belül elrendelte az Afganisztánban a tálibok vendégszeretetét élvező al-Kaida megsemmisítését. Ehhez háborút kellett indítani az afgán rezsim ellen, amivel akkor szinte mindenki, például Oroszország is egyetértett, a NATO pedig életbe léptette alapokmányának 5. cikkelyét, mely szerint bármely tagállamot ért külső támadás az összes többire is vonatkozik. Az amerikaiak azonban a viszonylag kis saját katonai erővel végrehajtott, a tálibokkal szemben álló Északi Szövetség helyi csapataira támaszkodó akció mellett döntöttek, s a Tora Bora barlangrendszernél az al-Kaida legtöbb fegyveresének Oszama bin Ladennel együtt sikerült kicsúszni a bekerítésből.

Bush elnök kezdettől próbálta hangsúlyozni, hogy nem az iszlám vallással, csupán annak megtévedt, radikalizálódott híveivel van baj, de rögtön az elején hibázott, amikor „a terrorizmusnak” üzent hadat, márpedig az nem konkrét ellenség, csak egy ősi hadviselési módszer. A másik hiba az volt, hogy mellékes hadszíntérnek tekintette Afganisztánt és figyelmét Irakra összpontosította. Most, hogy húsz évi háború után Afganisztánban ismét a talibán vette át a hatalmat, már világos, hogy mit nem lett volna szabad: erőltetni a hatalom központosítását és a nyugatosítást. Amerika és a Nyugat már csak azért sem nyerhette meg a háborút, mert fogalma sem volt róla, mit tekintsen győzelemnek. Ahogyan a katonák fogalmaznak: nem volt távozási stratégiájuk.

De Irak is rosszul kiválasztott célpont volt – Szaddám Huszein megdöntésével megszűnt a térségben Irán ellensúlya, amit a terror módszerétől szintén nem idegenkedő teheráni rezsim arra használt föl, hogy Izraelt fenyegető regionális hatalomként kiterjessze befolyását. Az iraki majd a líbiai diktátor eltávolítása nyomán Irán és Észak-Korea is gyors atomprogramba kezdett. Az al-Kaida sikere nyomán Indonéziától Szomálián át Nigériáig sokfelé alakultak terrorista sejtek, amelyek idővel a még brutálisabb Iszlám Államot tekintették példaképnek. Utóbbi Irakban és Szíriában egybefüggő „kalifátust” tudott kialakítani, amelyet csak véres és hosszú háborúban sikerült legyőzni. Vagyis bin Laden terve részben sikerrel járt: a lokális vallási sérelmek nyomán súlyos, sok országra kiterjedő és minden vonatkozásban drága katonai konfliktusok támadtak, az iszlám hívők új nemzedékei körében pedig a korábbinál több lett a radikális.

Az amerikai reakciónak azonban egy másik, a nyugati életformát érintő vonulata is volt. A terrortámadások ismétlődésének veszélyére hivatkozva Bush létrehozta a belbiztonsági tárcát, amely rövid időn belül a legnépesebb amerikai kormányzati szervvé vált. Titkos, a sajtó által csak évekkel később leleplezett megfigyelési programot indítottak, amelynek valós méreteiről az átlagembernek fogalma sincs. A nyugati társadalmakon végigsöpört a paranoia, a polgárok a biztonságuk nevében kénytelenek voltak engedni a magánélet sérthetetlenségéhez fűződő jogaikból. Mára sokan természetesnek veszik, hogy a titkosszolgálatok gyűjthetik az adataikat, miközben sokszor és sok országban nem világos, hogy a hatalom mire használja a birtokába került információt. Emellett eltörpül az a kényelmetlenség, amelyet a repülőtereken kell elviselni azzal, hogy elveszik a kisollót vagy a kölnivizet, a korábbinál tüzetesebben vizsgálják a poggyászt és az utasokat, utóbbiaknak a modern készülékekkel akár a ruhájuk alá is benéznek.

Végül, ha nem is kizárólagosan, de legalább részben a 2001-es terrortámadásokra vezethető vissza a populizmus elterjedése. A politikusok egy része ismét felfedezte, milyen egyszerű a félelemre alapozva felhatalmazást szerezni a kormányzásra, elvégre a terror szó eredeti jelentése éppen a rettegés. Történelmi-politikai értelemben pedig a rémuralom, az állampolgárok megfélemlítésén alapuló, durva erőszakot alkalmazó, zsarnoki kormányzás.

Guantánamón vár perére a "Szent kedd" kiagyalója

Oszama bin Ladent 2011 májusában amerikai kommandósok lőtték agyon a pakisztáni Abbottabádban, holttestét az azonosítás után ismeretlen helyen a tengerbe temették. Csakhogy a 2001. szeptember 11-ei terrortámadásokat nem az al-Kaida vezetője találta ki és nem is ő szervezte meg. Az ötlet és jelentős részben a kivitelés is egy pakisztáni családban Kuvaitban született, az Egyesült Államokban tanult gépészmérnök, Khalid Sheik Mohammed műve. A most 56 esztendős férfi ma is él, bár lehet, hogy ennek maga sem örül: több mint tizennyolc éve van amerikai fogságban, évekig kínvallatták, például 183-szor vetették alá a fulladásos érzést okozó „vizes deszkás” eljárásnak, verték, meztelenül tartották, fájdalmas testhelyzetekbe kényszerítették, egyszer egy teljes héten át nem hagyták aludni. A sors fintoraként könnyen előfordulhat, hogy pont ennek köszönhetően fogja elkerülni a halálbüntetést: ha komolyan veszik a jogot, a hadbíróság jó eséllyel elvetheti a tiltott eszközökkel kicsikart vallomásokat. Azt is, amely szerint a gyakran csak KSM-ként emlegetett férfi 2002-ben Karacsiban saját kezűleg vágta le Daniel Pearl amerikai újságíró fejét.

A mindmáig minden megbánást nélkülöző gyilkos még kamaszkorában radikalizálódott. A 80-as években részt vett a szovjetek elleni afganisztáni háborúban. A New York-i Világkereskedelmi Központ elleni 1993-as terrortámadás egyik elkövetőjének rokonaként került az FBI látókörébe, és Katarban le is akarták tartóztatni, de az amerikai diplomácia attól tartott, hogy ez veszélyeztetné a kétoldalú kapcsolatokat, így futni hagyták. Az utána nyomozó FBI-ügynököt emiatt a mai napig álmatlanság gyötri.

1994-ben a Fülöp-szigeteken egyszerre 12 amerikai utasszállítót akart felrobbantani, de a tervet leleplezték és menekülni kényszerült. 1996-ban kereste meg Afganisztánban Oszama bin Ladent azzal, hogy utasszállító repülőgépeket kellene emblematikus amerikai épületekbe vezetni. A terv a „Szent kedd hadművelet” nevet kapta.

2003. március 1-jén a pakisztáni titkosszolgálat feltehetően a CIA és más amerikai szervek együttműködésével vette őrizetbe Rawalpindiben. A CIA titkos afganisztáni börtönébe szállították, ahol kínvallatásnak vetették alá. Később a Lengyelországban és Romániában fenntartott titkos CIA-börtönökben is megfordult, majd 2006-ban Guantánamóra szállították, ahol megint csak titkos helyen tartották – eleinte még amerikai ügyvédjét is háromnegyed órán át furikázták a támaszponton bekötött szemmel, hogy elveszítse tájékozódási képességét. 2007-ben tett részletes vallomást, több más terrorcselekmény, így a Világkereskedelmi Központban végrehajtott 1993-as robbantás mellett a 9/11-es támadást is vállalta. Ahogy fogalmazott, utóbbi A-tól Z-ig az ő műve volt. Az akció részleteit egyébként a letartóztatásakor lefoglalt számítógépes merevlemezen is megtalálták. Tervezett merényletekről is beszélt, az al-Kaida többek között II. János Pál pápát és Bill Clintont is meg akarta ölni.

Csaknem egy évtizedes jogi huzavona után kedden Guantánamón végre megkezdődött KSM és négy társa előzetes bírósági meghallgatása. A vád 2973 rendbeli emberölés, a halálos ítélethez a hadbírókból álló tanács egyhangú ítéletére van szükség. KSM két éve írásban felajánlotta, hogy a halálos ítélet elkerülése érdekében hajlandó lenne együttműködni az al-Kaida szaúdi kapcsolatainak felgöngyölítésében. Válaszról és a hadbírósági tárgyalás lehetséges időpontjáról nem érkezett hír.