A regény közismerten igen rugalmas műfaj: gyorsan reagál egészen új fejleményekre is. Sári Edina most megjelent művének főhőse 2019 októberében, a szíriai polgárháború poklából kezd menekülni, s próbatételeinek sorozata gyakorlatilag napjainkban fejeződik be. A téma aktualitásához kétség nem férhet: a sokféle migráció komplex (társadalmi-gazdasági-erkölcsi) problémája hosszú ideig velünk marad. A kényszerűen vagy választás alapján hazát cserélők korunk reprezentatív alakjai közé tartoznak.
A szerző az alaphelyzet ab ovo súlyosságát csak fokozza egyrészt azzal, hogy a meneküléstörténet Rakkában, vagyis az Iszlám Állam megszállta terület központjából indul, a puszta túlélésért küzdő főszereplő pedig a húszas éveiben járó egyedülálló nő, akinek így nemcsak háborús csapásoktól kell tartania, hanem mindazoktól, akik – elég tág halmazt képezve – a védtelen fiatalt szabad prédának tekintik. Olykor nehéz eldönteni, melyik jelenti a nagyobb, a megalázóbb veszélyt.
Ráadásul Dzsamila – legalábbis az elvakult etnikai puristák szempontjából – szinte sehol sem lehetne igazán otthon. Édesapja ugyanis Törökországból Szíriába költözött kurd, édesanyja pedig koszovói szerb: az egyik muzulmán, a másik ortodox keresztény. Ez a háttér majdhogynem eleve hazátlanságra predesztinál. Ha mindezt még lehet fokozni, akkor tovább erősíti az idegenséget a lány külleme (kék szeme van), az iskolázottsága és a hivatása (egyetemet végzett, angol-testnevelés szakos tanár). Neme, származása és nevelődése miatt Dzsamila bármiféle xenofóbia, rasszizmus, nőellenes fundamentalizmus ideális céltáblájává válhat.
A főhős szülei egy bombatámadásban (törökök?, oroszok?) veszítik életüket, húgát korábban az Iszlám Állam martalócai rabolták el, bátyja pedig beáll a kurd ellenállók közé. Rajta kívül az édesanyja Horvátországban élő családtagjai maradtak az egyedüli hozzátartozói. Hozzájuk indul a szétlőtt, lebombázott Rakkából.
A regény cselekménye a menekülés stációira épül, a hosszú utazás egyszersmind kálváriajárás, szenvedéstörténet is. A társtalan menekült itt szükségképp párialétre van kárhoztatva. A lány visszatérő álma a bénultság atavisztikus rémületéről a szüntelenül szorongató kiszolgáltatottság kifejezője. Útközben válogatott testi-lelki gyötrelmek sújtják, védekező reflexei egy pillanatra sem lankadhatnak, bármikor életveszélybe sodródhat. – Az alvilág mellett van „felvilág” is – vélte egykoron Déry Tibor, s ezt a regény hőse szintén megtapasztalhatja: időről időre akadnak ugyanis segítők, akik – egyszerűen – jó emberek. Dzsamila túlélése – tudása és elszántsága mellett – nekik köszönhető. De útja – erkölcsi értelemben – azért válhat sikeressé, mert mindig, a legvégletesebb helyzetben is szolidáris marad a nála is gyengébbekkel, kiszolgáltatottabbakkal. Nemcsak a körülmények, hanem önmaga felett is győzelmet arat.
Dzsamila egyik legféltettebb kincse, amihez a legveszedelmesebb helyzetekben is ragaszkodik, egy könyv: Anne Frank naplója. Ha egy-két nyugodt pillanata van, a zsidó lány bejegyzéseit olvassa. A naplóból rendszeresen vett idézetek meg-megszakítják a kurd-szerb menekült meditációit, emlékeit – ez a szövegköziség a regény fontos műfaji sajátosságát képezi.
A műbeli események szerkezete talán túl nagy szerepet ad a szerencsés véletleneknek, így az indokoltnál némiképp rózsásabbra, negédesebbre sikeredett, Hollywood forgatókönyveit idéző befejezés is ezt tanúsítja. A nyomasztóbbnál nyomasztóbb csapások és a sikerek halmozása során a mérték egyaránt sérülni látszik. Elvarratlannak tűnik Dzsamila bátyjának sorsa: a lány mintha végképp veszteséglistára tette volna a testvérét. Ezeknél sokkal fontosabb azonban, hogy a regény méltó módon ébreszt empátiát a mérhetetlenül sokat szenvedő menekültek – az ártatlan áldozatok – iránt. Ebből pedig az idegenekhez elég barátságtalan világunkban sosem lehet elég.
Infó:
Sári Edina: Halálúton Horvátországba
Kalligram, 2021
