Szeptember 14. számomra a magyar futball alászállásának kezdete. A csehszlovákok vendégei voltunk 1969-ben, a vb-selejtezőn, és mindent megtettünk, hogy 3:1 után 3:3-ra kikapjunk Prágában. (Bizony, így a döntetlen vereséggel ért fel.) A sporthivatal azzal, hogy elnökhelyettese 1967 végén érthetetlenül kifúrta a szövetségi kapitányi posztról a lehengerlően sikeres Illovszky Rudolfot, és helyére az NDK-ból hazarendelte labdarúgó-történetünk legbizarrabb figuráinak egyikét, Sós Károlyt. Sós meg azzal, hogy előbb – a csapatkapitány Göröcs János kérésére – a zuhany alól visszahívta a szünetben lecserélt Mészöly Kálmánt, majd a második félidő tizedik percében mégis csak felváltotta az angyalföldi extraklasszist. Aztán Fazekas Lászlót, a harmadik magyar gól szerzőjét is lehívta, és az utolsó negyedórára beküldte Puskás Lajost, aki a csatárok közül egyedül képviselte a Vasast, miután Sós kihagyta a piros-kékek másik világhírű labdarúgóját, Farkas Jánost. Ellenben öt újpesti támadó játékos – Fazekas, Göröcs, Bene Ferenc, Dunai Antal, Zámbó Sándor – mellé a keretbe invitálta a válogatottban addig sosem látott, a Megyeri úton is csupán tartalék Nagy Lászlót.
A sziporkázó magyar csapat ezzel együtt is két góllal vezetett, de mestere manőverei miatt eltékozolta a győzelmet. A csehszlovák lapok így írtak a mérkőzésről: „Örülhet a csehszlovák labdarúgás, hogy megmaradtak az esélyei a mexikói világbajnokságra” (Rudé Právo); „A magyarok jobb futballt játszottak, Bene és Dunai öt csatárnak is dicséretére váló támadást vezetett” (Ceskoslovensky Sport); „A magyarok harmadik gólja után jóformán levegőt sem kaptunk” (Práce); „A közönség egy órán át a lappangó infarktus állapotába került. Olyan mérkőzés volt, amelyre évtizedek múlva is érdemes lesz emlékezni” (Svobodne Slovo). Az utóbbi újság a jövőbe látott, mert tényleg nem merült feledésbe a találkozó; lám, még most is azt idézem fel.
Az 1967-et a nem hivatalos világranglista harmadik, 1969-et a hetedik helyén záró magyar csapatról Alf Ramsey, a világbajnoki címvédő angol válogatott Prágában felbukkanó szakvezetője azt mondta: „A vendégek a selejtezőcsoport nagy esélyesei. Elképzelhetetlennek tartom, hogy ne jussanak el Mexikóba.” Minden idők legragyogóbb mesterlövészeinek egyike, az összesen tizenkétszeres osztrák és csehszlovák gólkirály, az idő tájt Belgiumban edzősködő, s onnan hazalátogató Josef Bican pedig így beszélt: „Óva intek mindenkit attól, hogy sima csehszlovák győzelmet várjon. A magyar válogatott a világ legjobb csapatainak egyike.”
Ezzel szemben a Népsport első oldalán a mérkőzés reggelén ez virított: „A döntetlen jó eredmény lenne.”
Nagyon nem volt az.
Noha a meccs előtt Jozef Marko, a felfuvalkodott csehszlovák szakvezető abszurdnak minősítette a kérdést, hogy sor kerülhet-e harmadik találkozóra, a kimenetel Marseille-be, a 4:1-re elvesztett, lesújtó pótselejtezőbe torkollott. Jóllehet a kvalifikációs csoportban minden a magyar együttes mellett szólt a csehszlovák csapattal szemben – a két egymás elleni eredmény 2:0 és 3:3, a gólarány 16:7, illetve 12:6 volt –, a kiírás úgy szólt: „Pontegyenlőség esetén új mérkőzés következik semleges pályán. Ha ez sem hoz döntést, akkor a csoportbeli gólarány dönt. Ha ez is egyenlő lenne, sorsolás következik.”
Prágában a következő honfitársaink játszottak: Szentmihályi (28-adszor szerepelt a válogatottban) – Páncsics (4) – Káposzta (18), Mészöly (54), Szűcs (12), Ihász (23) – Göröcs (58), Zámbó (4) – Fazekas (3), Bene (34), Dunai II (4). A válogatottságok száma 242 volt. Legutóbb, az Andorra elleni gyötrelmes győzelem (2-1) alkalmával a Dibusz (17) – Botka (15), Lang (41), Szalai Attila (19), Fiola (41) – Kleinheisler (40), Nagy Ádám (53), Schäfer (11) – Sallai (28), Szalai Ádám (76), Schön (4) összetételű magyar együttes 345 válogatottságot számlált. Aki nem hiszi, járjon utána. A posztonkénti összehasonlítástól annak képtelensége miatt eltekintek. (Az ifjabbak kedvéért: 11-0 volna valamelyik garnitúra javára. Mit gondolnak, melyikére?)
Ami ötvenkét éve Prágában elkezdődött, az mára messzemenően beérett, sajnos.
