– Egy társ kellene – ezt morogja János, nagynyárádi háza előtt sámlin ücsörögve, amikor arról kérdezem a 67 esztendős, kopaszodó fejébe simlis sapkát húzó, sovány, borostás férfit, hogy milyen céljai vannak még az életben?
János a vezetéknevét nem árulja el, ugyanakkor fotózni hagyja magát, és kérdéseimre készségesen válaszol. 47 éven át bólyi mezőgazdasági kombinát, majd részvénytársaság mohácsi uszálykikötőjében dolgozott szerelőként. A nyugdíja 180 ezer, ez a pénz a 700 lelkes baranyai faluban jónak számít. De Jánosnak több kellene:
– Két gyerekem van és három unokám, neki szeretnék adni – morogja. – Meg jó lenne utazni.
– A nyugdíja arra elég, hogy néha utazzon – jegyzem meg.
– Társ nélkül nem megyek. Kell, hogy az embernek legyen valakije, akivel megbeszél mindent. Kétszer voltam házas, elváltam, aztán volt egy élettársam, de szétmentünk.
János arca a fogatlanságtól beesett, a férfinak csak három, megsárgult foga maradt. Nyíltságát tapasztalva, nem kertelek:
– Meg kellene csináltatnia a fogát.
– Műfogsor nem kell. Anyámnak volt, tudom, hogy az milyen. Állandóan kivenni, mosni. Csattog, harapni nem lehet vele, ha tüsszentek, kiesik. Nem kell! Be kellene ültetni fogakat, arra tenni a fogsort, de az kétmilliónál kezdődik. Az nekem sok. Inkább pépeseket eszek.
János egyike volt annak harminc, 55 évesnél idősebb baranyai embernek, akiket az utcán leszólítva arról faggattam: milyen tervük, vágyuk van, mi tenné őket boldoggá?
– Szóval arra kíváncsi, hogy mit akarunk, amikor már forog a lemezünk B oldala? – kérdez vissza az 59 éves Era, aki egy pécsi élelmiszeráruházban eladóként dolgozik. – Hát, én bevallom, nincsenek már céljaim, élek, ahogy tudok.
A megszólítottak csaknem fele hasonló tartalmú választ ad, bár egyikük se érzi önmagát elkeseredettnek. Bezedek község főutcáján a köztéri rózsákat gyomtalanító Györgyi is hasonlóan reagált. Az alig 145 centis, elhízott asszony csak egy szót ismételget:
– Egészség. Egészség legyen, akkor minden van. Az egészség a fontos.
Amúgy az 56 esztendős Györgyi nem beteges. A szakmátlan asszony a mohácsi farostlemezgyár lakkozó részlegén dolgozott hosszú évekig, aztán korszerűsítették az üzemet, őt meg leépítették. Azóta közmunkás a 200 lelkes Bezedeken. Nettó bére 56 ezer forint, férje 46 évet dolgozott agrárcégeknél, a nyugdíja 100 ezer. A párnak három gyereke és három unokája van. Mikor ők szóba kerülnek, Györgyi vált:
Belenyugvással mondja ezt, hangjában nyoma sincs önsajnálatnak, elégedetlenségnek.
A sellyei Kiss Mátyásné is szeretne többet adni az unokáknak. A 71 esztendős asszony mindig kevésből élt. Tizenhárman voltak testvérek. Az asszony 15 éves korától munkába állt, 26 évig a sellyei fűztelepen dolgozott, miután az megszűnt, takarított a nyugdíjazásáig. Segédmunkás férjével három gyereket nevelt föl. Kettő már rég elkerült a háztól, a harmadik – ő kőműves – az anyjával él. A szomszédok által csak Erzsi néniként emlegetett Kissné így összegzi a sorsát:
– Nekem mindig az volt a vágyam, hogy boldog életem legyen. Az is volt. A három gyerek, meg a négy unoka születése nagy boldogság volt. Mindig sokat kellett dolgozni, a munkahelyen, aztán itthon is, de bírtam. Ma is bírom.
Erzsi néni alig száz négyzetméteren krumplit, borsót, zöldséget és paradicsomot termel. A kert végében dróttal bekerített szobányi területen tizenegy tyúk és egy kakas kapirgál, kicsit odébb tyúkól és nyúlketrecek. Erzsi néni miközben megsimogatja „nyuszkáit”, így beszél:
– Szeretem paprikásan is, de vadasan a legjobb. Ha meg akarok élni, kell ez a kert. A fiam ad pénzt, de ha ő elmegy, akkor is meg kell élnem. A nyugdíjam 80 ezer forint, az özvegyivel együtt. A férjem három éve meghalt. Rosszul lett, bevitték a kórházba, és ott elaludt. Az okát nem tudták az orvosok. Pedig boncolták, bent volt a proszektúrán 30 napig, a végén ki is fizettettek velem 100 ezer forintot a tárolásért.
Kiss Mátyásné szavait hallgatja egyik szomszédasszonya és annak lánya, a 14 éves Szabina, és ők dicsérik Erzsi néni szorgosságát.
– Valamit csinálni kell – „mentegetőzik” Erzsi néni. – Másképp hogyan telne a nap? Örülök, amikor kibújik valami a földből, piroslik a paradicsom, levágok egy szépen meghízott tyúkot.
Mielőtt elbúcsúzom Kiss Mátyásnétól megkérdem Szabinától, hogy ő neki van-e már életcélja.
– Annyira rossz itt?
– Nem kérek az itteni szegénységből. Abból se, hogy mindent ellopnak a vezetők.
Szabina állítja, hogy ez gyakran beszédtéma a társai körében. A 2400 lelkes városból sokan külföldön boldogulnak.
Talán meglepő, de az idősebb riportalanyok egyike se politizált a válaszában. Az például óhajként szóba se került, hogy maradjon vagy menjen a Fidesz. Úgy tűnik, ha az embereket nem zaklatjuk politikával, eszükbe se jut sorosozni, migránsozni, melegezni.
Pécsett, a kertvárosi lakótelepen Mézi nevű kutyáját sétáltató Zsuzsa se politizál. Az 56 éves, sokat mosolygó asszony így fogalmaz:
– Kicsi gyerekkorom óta asszisztens akartam lenni. És az is lettem. Egész életemben azt csináltam, amit akartam, amit szerettem. Boldog vagyok. Most mégis alig várom, hogy nyugdíjba menjek. Elég volt. Még két év, és megvan a 40 éves szolgálatom. A férjem biztonsági őr, ő is hamarosan nyugdíjba vonul. Két lányunk van, az egyik férjezett, van egy négyéves kislánya, a másik lány heteken belül férjhez megy. A nagyobbik lányom, azt mondja nem bírom majd a tétlenséget, tanuljam ki az ő szakmáját, ő műkörmös. Eszembe sincs! Kijárok majd a férjemmel Orfűre, a hétvégi házunkba, pihenek, nézem a kilátást, unokázok, kutyázok, nyaranta elmegyünk a családdal az Adriára, nem vágyok másra.
Pál Gyula is abban bízik, hogy még sokáig együtt lehet a családjával. A 68 esztendős siklósi férfi egykor a megyei gabonaforgalmi cégnél dolgozott, majd 2002-ben nyitott két takarmányüzletet, ahová a háztájiban jószágot tartó gazdák és a hobbiállatokról gondoskodók járnak. A férfi már nyugdíjba ment, és az üzleteket átadta két lányának, de azért bejár dolgozni. Jó kondiban van, az 50 kilós zsákot egy lendülettel rakja be a kuncsaftok autójába.
– Jó lenne, ha sokáig kitartana az erőm, és segíthetnék a lányaimnak – összegzi kívánságait, ám hozzáteszi: – Féltem az üzleteinket. Évek óta mind kevesebb a vevőnk. És féltem a barátaimat is. Van egy csapatunk, hetente egyszer ultizunk. A csapat lassan elfogy, valaha tizenöten voltunk, most már csak öten. Egyik barátom 76 évesen rosszul lett, és pár nap múlva meghalt, előtte semmi baja se volt, másik barátomat három hónapja megoperálták mandularákkal. Nagyon gyenge még mindig, pedig ő is jó erőben volt. A család mellett fontosak a barátok is, és az ulti, frissen tartják az agyat.
Bólyban, a kenyérbolt előtt szólítom le a 80 esztendős Barcsay Ákost és feleségét Zsuzsannát. Az elegáns, halk szavú házaspár németföldről jár Magyarországra. A férfi 1944-ben ment el szüleivel a szovjetrendszer elől, az asszony 1956-ban menekült ki családjával Brazíliába. Ákos és Zsuzsanna Belgiumban, egyetemistaként ismerkedtek össze, 58 éve házasok. A férfi jogi és közgazdasági diplomát szerzett, előbb településfejlesztési kutatóként, majd egy világcégnél exportért felelős vezetőként dolgozott, Zsuzsanna politikai tanulmányok után a szociális szférában helyezkedett el, főképp idősek otthonában. Egyik fiúk történész Németországban, a másik pszichiáter, és ő a rendszerváltáskor gyakran jött Magyarországra, hogy segítsen a cserkészmozgalom újraindításában. Addig-addig ingázott, míg a közeli Máriakéménden létrehozott egy alapítványt, ami a hátrányos helyzetű gyermekeken igyekszik segíteni, és olyan embereken, akiknek az alkohol vagy más problémák miatt félrecsúszott az élete. Az 50 éves pszichiáter tíz napig Németországban dolgozik, 20 napig meg Máriakéménden szolgál, társadalmi munkában. Neki segít be Barcsay Ákos és felesége, immár huszonöt éve. Miután nyugdíjba mentek eladták mainzi házukat, és Kéménden vettek maguknak portát. Amikor arról kérdezem az éltes korában egy pszichológiai iskolát is kijáró Ákost, hogy milyen sikerélményei vannak, akkor így felel:
– Amikor egy céltalan, önpusztító ember a segítségünkkel képes új, értelmes életet kezdeni, megházasodni, vállalkozást indítani, az nagy siker, de vannak kudarcaink is. Mi azonban nem a sikerért csináljuk, hanem magáért a tettért, a segítség élményéért.
Elmondom Barcsaynak, hogy az általam kérdezett, Magyarországon szocializálódott kortársaik szinte mind abban látják életük utolsó szakaszának célját, hogy adjanak még valamit az unokáiknak.
– Nagyon szép, hogy így gondolkoznak – bólint rá a férfi. – Nekünk is van kilenc unokánk, ők nagyon fontosak nekünk. Az mindegy, hogy valaki az unokáin, a gyerekein segít vagy egy idegen emberen. A segítség a lényeg, az ad értelmet az életnek.
