Niech was Bóg błogosławi!
Ez a lengyel kifejezés állítólag azt jelenti, hogy „egészségedre”, de erre ne vegyenek mérget. Két okból sem. Az egyik ok az, hogy a Google-szótár segítségével fordítottam le, annak a szavahihetősége pedig legalább olyan rossz, mint egy kormányszóvivőé. Ám ennél is nyomósabb érv, hogy a krakkói sörözésemből úgy rémlik, mintha a lengyelek sokkal rövidebben fejezték volna ki magukat, amikor egy-egy kocsmában azt akarták mondani egymásnak, hogy „Proszit”! Valamit mondtak, de nem emlékszem egészen pontosan, hogy mit. Lehet, hogy tényleg a „Proszit!” volt az, s ebben még volna is logika, hiszen ez a szó latin eredetű, Lengyelország pedig megannyi történelmi hányattatása és keleti kalandja ellenére a nyugati rítusú, latin kereszténység hazája, biztosan tele van az ő nyelvük is latin jövevényszavakkal.
Amúgy az én fülem számára a lengyel nyelv rejtélyes valami. Annyi „zs” és „r” és „e” és „o” hangzó van benne, hogy folyton úgy érzem ott magam, mintha körülöttem mindenki „rizzsel a zsebben elvarázsolt darazsakról” beszélne, én legalábbis minden szavukból ezt a mondatot hallom ki. Odamegy az ember a pulthoz, kér egy sört, mire a lengyel csapos bólint és azt zsizsegi:
– D'razs't r'zzsel? Zs'bben v'rázs'lva?
Ilyenkor én bólintani szoktam, mert sört akarok kérni, és ha nem bólintanék, akkor nem kapnék.
És a lengyel sörök jók.
Lech, Specjal, Tyskie, Warka, Żywiec. Ha arra járnak, ABC-sorrendben mindegyikből kérjenek egy korsóval, igyák meg mind az ötöt, és azonnal észre fogják venni, hogy a zsebükben elvarázsolt darazsak vannak. Rizzsel.
De hogyan is jutott mindez ez eszembe?
Hát onnan, hogy múlt héten elmentünk a Nyitott Műhelybe a Hévíz folyóirat bemutató estjére és ott élvezettel ittuk egy bizonyos Czinki Ferenc nevű, szakállas, kalapos úr szavait. A sörét is élvezettel ittuk volna, de azt éppen nem lehetett, hát a szavaival töltekeztünk fel, és már megint okosabbak lettünk valamivel. Ő arról beszélt, hogy milyen remek söröket ivott Lengyelországban, holott nem volt azokban a sörökben semmi különös. Egyszerű lager vagy pils típusú sörök voltak, és az volt bennük a legjobb, hogy Lengyelországban még a legutolsó sarki kocsmában is olyan jó minőségű lagert csapoltak, amitől az ember rögtön embernek érzi magát, s az az érzése támad, hogy érdemes volt megszületnie.
De hogyan is fogalmazott Czinki úr egészen pontosan?
– Bármilyen irányban hagyod el Magyarországot, a határ túloldalán minden kiskocsmában olyan jó csapolt lager söröket fogsz inni, amilyenekkel itthon a hasonló típusú kiskocsmákban nem találkozol. A bármilyen irányt úgy értem, hogy nemcsak nyugat felé indulhatsz, de mehetsz nyugodtan északnak, keletnek és délnek is, mihelyst innen a lábad kiteszed, a söröd: jó lesz.
„Ó, Ferenc, nagyon kemény szavak ezek” – gondoltam magamban Esterházy urat parafrazeálva, és a bemutató után kérdőre is vontam a szóban forgó urat. Hogyan is tetszett ezt gondolni, kedves Ferenc? Mi baj van a magyar sörökkel? S miért jobbak a közép-kelet-európai országok sörei a mieinknél, ha végtére is egy tőről fakadunk? Lengyelországot az elmúlt ezer évben háromszor tüntették el a térképről, minket meg péppé vertek Mohácsnál, s tessék, az ő sörük mégis jobb, mint a miénk. Ez nem igazság. Jó lengyel sör van, jó magyar sör nincs, oh, sors, miért tevéd ezt velünk?
Ültem Czinki úrral szemközt, s láttam abban a lobogó fekete tekintetében, hogy ez azért őszerinte sem igazság. Kérdeztem tőle, hogy mi a magyarázat, mire szomorúan ingatta azt a szép, kalapos fejét.
– Nem tudom – mondta csüggeteg hangon.
S elmesélte, hogy sokszor szokott vonaton utazni, volt hát alkalma megfigyelni a következő, merőben spirituális jellegű jelenséget: a cseh vagy lengyel vagy szlovák büfékocsikban jó a sör, a magyar büfékocsikban nem jó a sör. Kérdeztem tőle, hogy mi a magyarázat, mire megint szomorúan ingatta a fejét.
– Nem tudom – suttogta.
S hogy megforgassa szívemben a tőrt, elmesélte azt is, hogy egy alkalommal a saját szemével látta, hogy az egyik magyar vasúti büfékocsiban egy lengyel vendég a sörét nem fizette ki. Polgári engedetlenséget tanúsított. Azt mondta a felszolgálónak, hogy ő ezért a minősíthetetlen minőségért egy fillért sem fog fizetni. S nem azért ám, mert nincsen neki pénze. hanem azért, mert ez a sörnek nevezett kotyvalék fabatkát sem ér.
Nagyon tetszett nekem ez a történet, de nem tudtam az öntudatos lengyel sörfogyasztó helyébe képzelni magamat. Mintha mi arra volnánk szoktatva, hogy a bajainkat föl ne panaszoljuk az uraságnak, különben az uraság megharagszik, s akkor még rosszabb lesz nekünk.
Már csak azt nem értem, hogy a szintén a közép-kelet-európai sors keserű bürökpoharát ürítő lengyeleknél akkor miért jobb a sör. Meg a románoknál. Meg az ukránoknál. Meg a cseheknél. Hogy a szlovákokról, kiket szegényeket oly mélyen lesajnált a magyar úri gőg, már ne is beszéljünk. S úgy váltunk el egymástól Czinki úrral, mint két elveszett, árva lélek, búsan, szomorúan.
És szomjasan.
Sört ugyanis nem ittunk.
