Meglepetten olvasom, hogy csaknem tíz milliárd forinttal emelkedett az NB I játékosainak összértéke, mert hát ebből a növekményből az égvilágon semmi nem látszik. A meccsek változatlanul nézhetetlenek, nemzetközi klasszisú játékos még véletlenül sincs, a legjobbnak tartott külföldiekről egyáltalán nem hallottunk azelőtt, hogy ideérkeztek volna. Ezek az idegenek persze legföljebb 2-3 millió eurót kóstálnak, ami a világ labdarúgásában zsebpénz; a spanyol középcsapatnál, a sevillai Betisnél kilenc, egyenként legalább 10 milliós labdarúgót számlálnak, közülük hárman 20 millión felüliek.
Sztárok természetesen a mai magyar első osztályban nincsenek. A legutóbbi bajnoki forduló hat találkozóján együttvéve 10 918 nézőt vonzottak a huszonegyedik századi magyar luxus pályák halovány csillagai. De lehet, hogy még ennyit sem, mert a Mezőkövesd–Fehérvár és a felcsúti PAFC–Kisvárda mérkőzésről 800, illetve 500 nézőt jelentettek, ebből gyanítható, hogy kissé felkerekítették a gyalázatos nézőszámot. (Nem, mintha a nyolcszáz vagy az ötszáz ne lenne tragikomikusan abszurd, a világ labdarúgásában egyenesen értelmezhetetlen.) A meccsenkénti átlag 1819-re rúgott. Jóindulattal. Úgy tobzódunk szurkolóban, ahogyan a minőségi javulásban.
Mert amint szembe jön a rigai futballiskola, a felcsúti „akadémisták” a labdával sem találkoznak, kapnak egy ötöst, oszt jó napot. A lett csapatnak egyetlen 500 ezer eurós játékosa van, de akad 25 ezres is. Az együttesről mit sem tudtunk addig, amíg könnyűszerrel ki nem tömte a jelenkor legjelentősebb magyar községének szánni való legjobbjait. Kétszer. Egyszer Felcsúton, egyszer Jurmalában, 120 arra vetődő érdeklődő előtt. Tehát még azt is megengedhette magának, hogy ne játsszon hazai pályán. A Rigától huszonöt kilométernyire lévő településen így is berámolt az első huszonöt percben hármat.
Nehezen hihető, de még ennél is nagyobb blamázs volt a Fehérvár égése a jereváni Ararattal szemben, mert az örmény klub labdarúgóinak összértéke alig éri el a négymillió eurót. A Garancsi Antifutball Művek kollektíváját 22 és fél millió euróra tartják, ám az európai labdarúgás leghátsó udvarában, a most életre hívott Konferencialiga selejtezőjében tapasztaltak szerint a garnitúra produkciója egy fillért sem ér. Jelzem, a jereváni rádió a nyári előszezonban azt közölte: az örményországi mérkőzést a fővárostól százhúsz kilométernyire lévő Gjumriban tartják. A Fehérvár ott sem volt ellenfél. Még a mai magyar futballt nem feltétlenül testedzési alapon vattába csomagoló Nemzeti Sport is azt írta: „Ugyanazt a kínlódást kellett megélniük a fehérvári szurkolóknak, mint 2018-ban a luxemburgi Dudelange és 2019-ben a liechtensteini Vaduz ellen.” Íme, a fejlődés szembeszökő folyamata. Az Újpest legalább olyan vetélytárssal szemben bukott el, amelyet ismernek a kontinensen, mert a lilákat csúnyán elporoló FC Basel más kategória, mint Rigas Futbola Skola vagy az Ararat.
Az FTC benn van ugyan az Európa Liga csoportkörében – a BL-selejtezőből kiesett –, de egy fecske, ugyebár, nem csinál nyarat. Pláne úgy nem, ha végig kell szenvedni az A betűs alászállást, az Anglia, Albánia, Andorra hármasugrást is, amelynek „csúcspontja” a VAR-technológiának köszönhető Andorra elleni győzelem volt. Ha elektronikus segítség nincs, menthetetlenül az marad fenn erről a mérkőzésről, hogy az egyik magyar hátvéd a labdával hátba rúgta a másikat, puff neki, öngól. Amúgy három mérkőzésen kétszer nulla (0-4, 0-1), a harmadikon egy tizenegyes meg egy szöglet utáni fejes, akciógól – és egyáltalán támadás – nuku.
De jó hír, hogy ilyen körülmények között is mind magasabbra tör az NB I mezőnyének értéke. Ha nem mondanák, észre sem vennénk. Igaz, a lakosság döntő többsége már nemhogy kikapcsolja a televíziót, ha a takarékliga mérkőzéseinek valamelyike megy, de be sem kapcsolja. S nem érez lelkiismeret-furdalást azért, hogy nem kíváncsi a felcsúti, a gyirmóti, a kisvárdai, a mezőkövesdi vagy a paksi együttesre. Ellentétben az elenyészően kevesekkel, nem csapja be magát.
Bár innen-onnan azt hallja: a futball működik, Magyarország működik.
