Oroszország hosszú és dicsőséges történelme során mindössze egyetlen egyszer történt többé-kevésbé normálisnak mondható hatalomváltás, amikor egy még életben lévő politikus külső kényszer nélkül átadta helyét valaki másnak: 2000 végén Borisz Jelcin önként lemondott és Vlagyimir Putyinra bízta az elnökséget. Igaz, utóbbi 2008-ban átengedte, majd 2012-ben visszavette a posztot, ám Dmitrij Medvegyevvel való ravaszdi, a törvényi korlátokat megkerülő helycseréje inkább csak hatalomtechnikai bohózat volt. Amúgy a cárok után jött két gyors forradalom, nyomukban pedig diktátorok, puccsok és Jelcin kivételével a karosszékükhöz halálukig ragaszkodó aggastyánok.
Mondhatni, hogy az oroszok megszokták, nekik ez a természetes, az ő országuk már csak ilyen. De vannak dolgok, amiket nem lehet megszokni, legfeljebb tehetetlenül, hangosan vagy ha azt sem szabad, hát némán szitkozódva elviselni. Ilyen például a zsarnokság és az azt kéjes örömmel kiszolgáló mamelukok hada. De még inkább az, amiért a zsarnokság olyan csábító hatalomgyakorlási forma a csúcsokon lévőknek: a büntetlen korrupció, a féktelen habzsolás, az érdemtelen gazdagodás, az ország javainak kisajátítása, a nemzeti jövedelem átcsatornázása az alul lévőktől a politikai vezetéshez és annak környezetéhez.
A legutolsó példa Szergej Lavrov külügyminiszter esete, akiről a múlt héten kiderült, hogy nemcsak titkos szeretőt tart, de rögtön milliárdossá is tette őt és a rokonságát, illetve zsíros állami posztokhoz juttatta a nő barátait. A 71 éves Lavrov (Szijjártó Péternek csak Szergej, még jó, hogy nem Szerjózsa) mellesleg Putyin pártja, az Egységes Oroszország egyik listavezetője volt, s a külvilágnak most azt kellene elhinnie, hogy a hétvégén az orosz választók fele erre a pártra, ilyen emberekre szavazott. Illetve nem is kell elhinni, mert Putyin szakmája nem az elhitetés, hanem a csalás, a megfélemlítés és a kikényszerítés. A hatalom csöndben Rettegett Iván és Sztálin kultuszát ápolgatja, az elnököt pedig nem aggasztja, ha velük együtt emlegetik. Sőt.