Soha

Jobb későn, mint soha? Talán igen, bár egy csöppet abszurdnak tűnik, hogy miközben dübörög az ellenzéki előválasztás, a folyamat kellős közepén egyszer csak kiborul a bili, és hol egy vagyonnyilatkozatból kimaradt gyártelepre, hol egy sietve eltüntetett offshore-kapcsolatra, esetleg a devizakárosultak lakásaival való manipulációra, vagy épp egy kegyeletsértőként is értelmezhető integetésre derül fény. Különösen delikáttá válik a helyzet, ha ennek nyomán a jelölt mögül kifarol az anyapártján kívül mindenki, aki addig támogatta.

A választó most aztán tényleg megmutathatja, milyen az ő gyakran emlegetett bölcsessége. Mi történik ilyenkor? Újratervezés, mint a GPS-ben, vizsgáljuk meg az új helyzetet? Vagy eddig is tudta, mit akar, eddig is ismerte a helyi viszonyokat, látta a mérleg két serpenyőjét? Az egyikben az évtizedes zavaros politikai akciók és a homályba borult vagyonelemek, a másikban viszont a szorgalmas parlamenti munka, amely minden kétséget kizáróan a választókörzet érdekében folyt. Most tehát vállat von, és szavaz, ahogy eddig is voksolt volna? Vagy feldühödik, mert lám, ezek sem különbek, és marad otthon? És ha már szavazott? Esetleg visszakéri a tanulópénzt, és nekifut újra?

Azért csak jobb lett volna, ha mindez nem így történik. Ha az alkuk bilincséből szabadulva lehetett volna találni n-szer 106 minden szempontból feddhetetlen embert, hogy tizenkét évnyi megalkuvás után az ellenzéki szavazó ne csak egy újabb kompromisszumot kössön, hanem valóban választhasson. Hiszen több mint valószínű, hogy most egyetlen olyan csontváz sem borul ki a szekrényből, amelynek ottlétéről azok ne tudtak volna, akik a szorgos háttértárgyalások révén a szekrény birtokosát eljuttatták az előválasztásig.

Jobb későn, mint még később. De a legjobb az lett volna, ha ilyen helyzetekbe soha nem futottunk volna bele.