„A sajtóban a kormányt bírálni egyáltalán nem lehetett; fokozatosan odajutottunk, hogy sajtója úgyszólván csak a radikális jobboldalnak volt, az összes többi másirányú lap a jogrend és a sajtószabadság gúnyára be lett szüntetve; a háborúról és eseményeiről teljesen egyoldalú és ferde tájékoztatást kapott csak a nemzet, mert a sajtónak csak azt volt szabad közölnie, amit a német hírforrások maguk adtak le vagy válogattak ki a külföldi hírek közül, úgyhogy a nemzet a háború kérdéseinek megítélésében teljesen félre lett vezetve. A magyar rádió közlései sem voltak már egyebek, mint nevetséges és együgyű propagandája egy komikus pojácának, aki az hitte, hogy az egész nemzet minden ítélet nélküli kiskorúakból áll, és akiknek mindent fel szabad tálalni.”
Már nem tudom, mi indított arra, hogy levegyem a polcról Bethlen István 1944-es Emlékiratát (Bethlen István emlékirata 1944. Szerk. Romsics Ignác. Zrínyi Katonai Kiadó, Bp. 1988), de a mintegy 50 oldalas szöveget és Romsics kísérő tanulmányát (Bethlen István politikai pályaképe 1901-1944) egy szuszra újraolvastam. A várbeli szobrát felavató O. V. által néhány éve „megfontolt reálpolitikusnak” nevezett Bethlen 1944 nyarán, már a Gestapo által üldözötten, meglepően pontos diagnózist ad a magyar kormányok 1931 utáni kül- és belpolitikájáról. Az Emlékirat első néhány tételmondata például így szól: „A második világháború sorsa az első naptól kezdve eldőltnek volt tekinthető. Németország ezt a háborút sehogy sem nyerhette meg. (...) Az Amerikából, Angliából és Oroszországból álló koalíciót (...) Németország sohasem győzhette le.” Ám eközben Bethlen úgy vélte, hogy a bécsi döntések (1938, 1940) során megvalósult területi revíziók békés módon mentek végbe, s a magyar politika ez ügyben „helyes és a nemzet érdekei szempontjából nem kifogásolható utakon járt”. A „végzetes ballépések sorozata” pedig csak az úgynevezett Háromhatalmi Egyezményhez való csatlakozással (1940. november 20.) vette kezdetét. S innentől kezdve a különböző kormányok már csak „apránként sodródtak bele” a második világháborúba, „jórészt az ország tudtán és akaratán kívül, mindenesetre a politikailag iskolázott magyar közvélemény akarata ellenére”.
A nagyjából két tartalmi részre osztható Emlékiratok első fele az elkerülhetetlen német vereség okait és a magyar külpolitikát elemzi, a második rész a 1931–44 közötti kormányok belpolitikai lépéseit veszi sorra. Ebből a szakaszból idéztem a korabeli sajtóval foglalkozó fenti részt. Szintén ma is megfontolandó elemzését adja Bethlen István a Gömbös-, Darányi-, Imrédy- és Bárdossy-kormányok működésének, külön kitérve az „antiszemitizmus elvadult hajtásaira” és a zsidótörvényekre. Csak a hozzá közelebb álló Teleki- és a Kállay-féle kabinetek kapnak egy-két jó szót: Teleki kevesebbet, a szövetséges hatalmakkal titkon tárgyaló Kállay többet.
Valamiről azonban egyetlen szót sem ejt: ez pedig a kormányzó Horthy Miklós, illetve saját, tízéves, 1921–31 közötti miniszterelnöki időszakának felelőssége. Ahogy egy megfontolt reálpolitikushoz illik.