Idén három verseskötete is megjelent: márciusban 99 magyar vers címmel a válogatásában egy antológia, májusban az Egyesült Államokban angol nyelven, Songs for 3:45 címmel az első kötetének verseiből egy összeállítás, majd augusztus legvégén a negyedik verseskötete, az Éjszaka a konyhában veled akartam beszélgetni. Az antológia és az új kötet időben részben fedésben készült, hatottak-e egymásra, s ha igen, hogyan, mennyiben?
Volt időbeli átfedés, valóban, bár amikor október végén elkezdtem a munkát az antológiával, naivul azt hittem, a már részben elkészült kötetemtől ez valahogy független lesz. A kötetbe került versek közül az utoljára írt 5-6 versre érezhetően hatással volt Hervay Gizella életművének újrafelfedezése, akinek a verseit utoljára huszonévesen olvastam. Különösen az antológiába beválogatott Gyalogmadár című verse, ami mentén elindultam a nagy kihívás felé: egy rám egyáltalán nem jellemző rímes poétika irányába. Eddig csak elszórva, szabálytalanul, verszáróként használtam rímet – a slameket kivéve persze –, tehát ez nagy kalandnak ígérkezett.
Az antológia szerkesztői előszavában részletesen ír a szelekció lehetőségeiről és módjáról – a szubjektivitást kellően hangsúlyozva. Most arra lennék kíváncsi, hogy milyen prekoncepcióit ingatta meg és/vagy erősítette meg ez a nem könnyű válogatói munka, mondjuk a magyar irodalmi/lírai kánonok kapcsán?
Egyetlen prekoncepcióm volt, és ez meg is erősödött: borzasztóan feledékenyek és igazságtalanok vagyunk. De ez bárki számára evidens, aki életében elolvasott már háromnál több verseskötetet. Számtalan szerzőről nem beszélünk már, számtalan szerzőt elfelejtettünk, vagy csak afféle búvópatakokként, kizárólag a kiváltságos kevesek emlékezetében léteznek, noha elég jó és fontos lenne olvasni őket. Ugyanakkor nem volt célom kioktatni senkit sem bizonyos kánonok kapcsán, pláne kijavítani azokat. Nyilván egy adott ponton világosan látszik az én versízlésem, de nem gondolom, hogy ezenkívül ne léteznének kiváló és nagy versek. Ahogy a Google Books, az Arcanum és a DIA (Digitális Irodalmi Akadémia) esetében, remek lenne, ha digitálisan hozzáférhető lenne a magyar verseskötetek egy nagyobb archívuma, ennél az antológiánál jóval mélyebb merítésben.
Milyen visszajelzések születtek a szerkesztői munkájára?
Az a durva, hogy nem tudom, csináltam e bármit is az életemben eddig, amire ennyire kizárólag pozitív visszajelzéseket kaptam. Nagyon szeretik az olvasók. Szerintem a verseket kedvelőket ugyanaz a szorongás hajtja, mint engem is, a közös felejtés szorongása: hány olyan vers létezik, amit nem olvastak még, hány szerzőt kellene még ismerniük, akik méltók az emlékezetre? Főleg így, hogy az emlékezés terei végtelenre tágultak mára. A nagyapámtól megörököltem annak idején Eckermann emlékiratait, s ha csak ránéztem a könyvespolcomon, mindig elfogott a szorongás, hogy vajon tényleg soha életemben nem fogom kinyitni? Aztán persze levettem, és imádtam… Hasonló élménye szerintem mindenkinek van.
Tartva a megjelenési időrendet, az amerikai kiadásról kérdezném. Sipos Tímea fordításában jelentek meg a Dalok a magasföldszintről kötetének versei – chapbook formában. Hogyan készült a kötet – és mi fán terem a chapbook?
Az arizonai The Offending Adam Press gondozásában jelentek meg a versek. A kiadó minden hónapban kihoz egy fiatal és/vagy pályakezdő költőtől egy 20-25 verset felölelő válogatást, amiket digitálisan jelentet meg a saját felületén – ez kint a verskiadás legkisebb egysége, a chapbook. A lezárások miatt a szerkesztők is otthonról dolgoztak, közben készült velem és Timivel több izgalmas podcastbeszélgetés is, de a kötet egyelőre kinyomtatva nem lesz, csak digitálisan elérhető.
Sipos Tímea, a fordító, aki maga is költő és író, már több kortárs fiatal magyar költő versét lefordította angolra, és jelentette meg kinti orgánumokban. Papp-Zakor Ilka, Deres Kornélia és Áfra János művei mellett az enyémeket is. Hat-hét éve ismertem meg, azóta jó barátok lettünk; a fordításairól több alkalommal – tea és keksz mellett – órákig beszélgettünk, a végére egészen aktívan részt vettem a munkában.
A szerzőség mellett társszerző is lett egyben. S ha már ez a többlényegűség: az Éjszaka… verseinél is igazán szembeszökő az „én”-ek osztottsága, a nyelv által – illetve, hát maga a nyelv az, ami létrehozza ezt a kettős tudatot. S ennek révén a világhoz való eljutás lehetősége, lehetetlensége is gyakran felmerül – olyan verseiben, mint az Utolsó napok a torkolat mellett, Ciklon, Mítosz, Engem már csak az őzek és az árnyékok viszonya nem hagy nyugodni, Kint a strandon, Az egyedüllét szabályai, vagy a Digitális tropikárium. Mennyire természetes ez a skizofrén állapot?
Engem elsősorban az érdekelt, milyen helyzeteket teremt, ha ezt a sokosztatú ént elkezdem párhuzamosan megszólaltatni, ahelyett, hogy direkt szétválasztanám. A Kint a strandon című versben is ott a „távolabbi és a közelebbi énem”, a végén pedig kiderül: „én is itt vagyok”. Ahogy szétszálazódik a beszélő, a figyelem, úgy ennek a finom bizonytalansága, a játékossága tetszett meg. Az egyedüllét szabályaiban olvasható: „A hang a fejemben, és aki hallgatja. / Egyik sem én.” Ebben a teremtett térben szerintem iszonyú pontosan meg lehet fogni azt a távolságérzést, azt az életedtől, a valóságtól, az érzékelésedtől való elszakadásérzést, ami néha valóban egy skizoid állapotra emlékezet. Ez az állapot mostanság nyilván nem elválasztható a járvány kiváltotta karanténtól, amikor egyszer csak le lettél kapcsolva a világról, mint egy centrifugálás közben kihúzott mosógép.
Egészen rémálomszerű – számomra – ez a tapasztalás, ami azt hiszem, mindenki másnak is átélhető, tehát közös. Ahogy a versei sorra kérdőjelezik meg a valóság elemeit, a nehezen összeeszkábált történeteinket, emlékeinket, ahogy szakadozottan mutatják fel az érzékelés darabkáit, s ahogy mindezek tetejébe állandóan vissza is vonják, amit mondanak, vagy legalábbis megkérdőjelezik. Mindez a világtapasztalás vagy a nyelvvel való folyamatosan alakuló és belsőséges viszonyának az eredménye?
Bár tudnám! A kettő között oszcillál számomra is. De közös tapasztalás ez, valóban, és a visszajelzések alapján nem idegen a közgondolkodástól: az idő előrehaladtával egyre hangsúlyosabban érezzük, hogyan esünk darabokra, egyre kevéssé egységes bennünk az amúgy sem egységes én is.
Na igen, de mindezek mellett, hogyan képes így mindennap felkelni? „A személyiségnek nevezett hasznos fikció / munkába áll”, ahogy a Ciklon című versében fogalmaz?
Idézetre idézet: Petri György Reggel szoktál jönni című verse jut az eszembe, ami a „Gyakran úgy ébredek, mint halálom után” sorral nyit, majd egy szép és körmönfont leírás következik az emberről, aki mintha elfelejtette volna magát, és egyszer csak felnőttként beleszületett a semmibe. Ezt követően írja: „Eközben a szükségek / ténykedésre késztetnek, persze: / ablakot nyitok, vizet iszom, majd ürítkezek.” – Az én tehát nemcsak fikció, hanem a szükségletek összessége is. Azt hiszem, ez az abszurditástapasztalat nem szörnyűbb, mint bármely másik abszurditás, amiben léteznünk kell mindennap. A legalapvetőbb élethelyzeteink is megviselnek bennünket újra és újra. Ha nincs semmi borzasztó, akkor is pokoli nehéz néha felkelni az ágyból. Ezek a szörnyűségek meg: ameddig egyáltalán elviselhetőek, addig bármennyi elviselhető belőlük. Amikor pedig már nem, akkor teljesen mindegy, mennyi van.
Hagyjuk is őket egy időre! „Most viszik most viszik / a vulkán / oldalában álló / elromlott / szélturbinához / a cserelapátot…” Hogyan kerülnek az Egyszer használatos jelszó című kötetzáró versébe egy lánykérő népdal sorai?
Minden versemnél célom volt, hogy változatos, széles spektrumon, sokféle szöveget, sokféle stiláris elemet szervesítsek össze. Ennek a törekvésnek a kötetbeli csúcsa talán ez az utolsó vers – ami „az életed vagyok / ne felejts el / megváltoztatni / mielőtt kilépsz” sorokkal ér véget, ami Rilkét idézi. De rengeteg más idézet is el van benne rejtve. Szárnyas fejvadász, Gendzsi szerelmei stb. A népdalutalás egy fricska a részemről – no, meg hatalmas trollság: ez a váratlanság, bízom benne, megragadja a figyelmet.
Az Anyám útja egy űrhajóval a halálon át az operába nem csak a címével ragadja meg a figyelmet. Erről az „anyaversről” korábban a „legszemélyesebb”-ként nyilatkozott. A többi verse kevésbé az?
Még a konkrét élettapasztalataim is elemeltek ezekben a szövegekben – azt gondolom, ez az egyetlen olyan vers itt, amiből nem vagyok kivehető, nem vagyok róla leválasztható, míg a többiről szerintem igen. De ez nem objektív meglátás, talán ebből is kivehető vagyok, vagy a többiből sem.
Míg a slamben többször reflektál közéleti történésekre, a verseiben mind ez eddig ódzkodott ettől, egészen mostanáig. A H című költeménye politikus-haza-vers. Mi volt a távolságtartás oka?
A slamben könnyen jött, ott lehet hőzöngeni. De ha versekről van szó, a szerelmi költészetnél csak a közéleti líra neccesebb, félelmetesebb. Nagyon könnyű rosszul csinálni. Én pedig jót szeretek csinálni, vagy legalábbis arra törekszem.
+1 kérdés:
5mondatok címmel Tóth Réka Ágnessel napi szinten verselnek az Instagramon. Mennyiben kell igazodni a médiumhoz?
Ez egy nyilvános jegyzetfüzet, külön-külön írjuk a szövegeket, és nem tüntetjük fel, ki melyiket írta. Már rengeteg összegyűlt, előbb-utóbb összeválogatunk belőle egy füzetkére valót és kiadjuk – természetesen ott sem jelezzük a szerzőséget. Az Instagram vagy a Facebook algoritmusai elég látványosan befolyásolják, mit érdemes és lehet megosztani rajtuk, a posztok terjedési lehetőségeit. Az Instagram például előnyben részesíti a képeket, és azokon is az emberek arcát ábrázolóakat. Ha alkalomadtán egy Juhász Ferenc-féle époszt írnék, nem ez lenne a megfelelő hely a közlésére. De ez a „médiumfüggőség” nemcsak a digitális kultúrában működik, egy Iamyank-koncerttel egybekötött felolvasásomra is egész másféle szövegeket választok, mint például egy sima irodalmi estre, hiszen más a közeg és a közönség.
