Megcsúszott.
Nem gondolta, hogy ennyire lucskos, sáros a keskeny földút a folyópart feletti meredélyen.
Lecsúszott az ösvényről és hasra bukott a vízhez vezető lejtőn. Lába fent, feje lent, mint egy viharban kidőlt vén fa.
Néhány vékony gally, bokrok csupasz ágai meredeztek az arca előtt. Ezeket ragadta meg, összefogta, szorította, húzta, feszítette, de gyengék voltak kapaszkodónak feltérdelni, felállni a nyálkás talajon.
Feküdt. Arra gondolt, nincs értelme kiabálni. Fák, bokrok között az elvadult ösvényen senki sem jár. Maga sem tudta, miért erre indult a reggeli úszáshoz, és nem odalent a parton, ahol szokott. Sors.
A legközelebbi ház ötven-száz méter. Meg sem hallanák. Vagy nincs is ott senki. Hétvégi házak.
Az igazsághoz tartozik, hogy szégyellte volna magát, ahogy fürdőnadrágban, ügyetlen gyermekként tehetetlenül hever fejjel lefelé a lejtőn.
A megszégyenüléstől való félelem sok bajt, bánatot és szenvedést okoz az emberi fajnak.
Újra és újra belekapaszkodott a vékony gallyakba, még többet fogott össze, megfeszítette az izmait, próbált feltápászkodni.
Az ágak meghajoltak, nem adtak támaszt.
A sáros, iszamos talajon csúszkált a lábfeje, a térde.
Micsoda helyzet! Nevetséges! Sohasem élte át. Vagy nem emlékezett ilyesmire.
Nem érzett fájdalmat, nem érezte a zúzódásokat sem, amelyek kezén, lábán terjengő folttá sötétedtek a vérzékenység miatt.
Feküdt némán, nyugodtan, és arra gondolt, hogy megöregedett.
Felnőtt, erős, mindent elviselő férfinak érezte, hitte magát eddig, nem hetvenöt évesnek.
Igen, ez az öregség.
Húsz éve nem hevert volna itt tétován, mint egy zsák szemét. Akkor még elegendő izma volt, hogy a hátára fordulva felüljön. Vagy kikaparta volna maga előtt a földet, hogy a gödörbe marva, támaszkodva, kapaszkodva felálljon.
Nem nagyon értette, miért nem erőlködik, hogy megoldja ezt a problémát.
Egész élete a problémák megoldásáról szólt. Most meg csak fekszik.
Észrevette, hogy nem fél. Miért nem fél? Eszmélése óta az aggódás markában fészkelődik. Ennél sokkal kevésbé veszélyes helyzetekben is összerándult a gyomra. És most itt egyedül, fejjel lefelé a sárban elhagyta a szorongás.
„És így betölt a mindenség nyugalma.” Ki írta ezt?
Egyedül van. Most már csak magáért felelős.
És valahogy be kell fejezni.
Talán ez az a helyzet.
Holnap itt találják… Vagy még ma? Reggel van. Hosszú a nap.
Később képtelen volt visszaemlékezni, hogyan kapaszkodott fel, hogyan tudott mégis feltérdelni és megfordulni.
Az életösztön. Az a kurva életösztön, ami nem engedi befejezni, aminek vége van.
Felállt, valamennyire letisztogatta magát, aztán lement a Dunához.
Beúszott.
Áradt a folyó, erős volt a sodra.
Távolabb lehorgonyzott hajó, termetes jacht állt. Lejjebb a parton horgászok ültek kis székeiken. Megpróbált kifelé evickélni, hogy ne érje el a horgászok vonalát, ne zavarja meg a zsinórjaikat.
Gyerekkorában mások tiszteletére tanították.
Ezzel telt el az élete. Türelem, megértés. Ne konfrontálódj, ha nem muszáj. Térj ki mások útjából! Térj ki akkor is, ha mindig új csapást kell vágnod, indulni új ösvényeken. Annak is lehetnek előnyei. Vagy hátrányai, ha csúszós, nyálkás… Eddig megúszta.
Erőlködött, lendítette a karját, taposta a vizet, hogy elérje a sekélyebb részt, ahol már leér a lába. Elérje a partot a horgászok előtt.
Nem számolt az áradás erejével.
A felduzzadt folyó berántotta a lehorgonyzott jacht alá. Képtelen volt kikerülni. Elszámította magát.
A létezés tele van életveszéllyel. A legtöbb elkerülhető. Ha nem, akkor egy aprócska hiba, véletlen tévesztés, tévedés húzza szét a függönyt a tragédia előtt.
Háta a bárka széles aljához tapadt. Úgy emlékezett, van valami technika, hogy a tömeg szívásától megszabaduljon. Már ha egyáltalán a vákuum szorítja oda és nem a víz.
Talán lehet valamit tenni. De nem jutott eszébe, hogy mit. Ha egyáltalán lehet.
Így van ez. Az embernek mindig minden eszébe jut, sok felesleges szellemi hulladék, amivel teletömték a fejét, vagy amivel maga teletömte. Csak néha az nem jut eszébe, hogy mit kell tenni, ha baj van.
Hiába próbált a hajótól elszabadulni. Hiába próbálta, tenyerét a bordázatra feszítve, a vaslemeztől eltaszítani magát.
Már fuldoklott, amikor a folyó hirtelen kirántotta a jacht alól és továbbsodorta. Csapkodva, vizet nyelve, hörögve, köhécselve vergődött a part felé.
Aztán leért a lába.
A horgászok integettek. Látták, mi történt.
Az öreg kicaplatott a partra, leült egy kőre és megpróbált nyugodtan lélegezni.
Ült, nézte a felkelő nap fényében hullámzó békés folyót, a túlpart vastag, tömött, zöld csíkját, a ringatózó jachtot és a horgászokat, akik egymást ugratták szokás szerint.
„Három a magyar igazság” – gondolta.
