Ebben a sörtárcarovatban inni már ihatott velem a kedves olvasó, de enni még keveset ehetett, s most ennek is eljött az ideje. Jönnek ugyanis a beülős, esőillatú, őszi sörözések, amikor az ember a söréhez immár falatozni is kíván. Nyáron ez nem így van. Tudja azt minden rendes sörivó, hogy a nyári forróságban a hideg sörre nem esik jól enni. Ősszel azonban más a helyzet. Az ősz a sörkorcsolyák időszaka, a télről már nem is beszélve, hiszen télen is milyen jól tud esni egy meleg sajtos pogácsa a sörünk mellé egy jól befűtött sörözőben, ahol az étlapon bisztró jellegű ételek mutogatják magukat a megszomjazott és megéhezett sörivóknak.
Most tehát a sörkorcsolyákról lesz szó, s bevezetésképpen hadd osszam meg önökkel azt a merőben fölösleges információt, hogy ezt a szót kezdettől fogva gyanakodva és idegenkedve figyelem. Nem tetszik a hangzása, a jelentése még kevésbé, az pedig kifejezetten idegesít, hogy amikor ez a szó a magyarban megformálódott, nyilvánvalóan a „borkorcsolyát” állították eléje modell gyanánt.
Nem, ne tessék nevetni, a fentebbi kifejezés nem képzavar, a borkorcsolya ugyanis eredetileg egy segédeszköz volt, amely a hordók könnyebb gurítását tette lehetővé. A magyar nyelvben ez már régóta oly közkeletű szó, hogy a Czuczor-Fogarasi-féle magyar nyelv szótára (1874) is szánt neki egy szócikket, íme:
– BORKORCSOLYA 1. Korcsolyanemű csúsztató készület, melyen a boroshordókat a szekérről leeregetik vagy elszállítás végett föltolják. Lejtős borkorcsolya. Létraféle borkorcsolya. 2. Átvitt értelemben olyanféle étkek, melyekre a bor igen csúszik. A pogácsa, sajt jó borkorcsolya. 3. Gúnyosan szólva iszákos, részeges ember.
Feltűnik ebből azonnal a figyelmes olvasó számára, hogy amit mi jelenleg a kifejezés elsődleges értelmének tartunk (mármint, hogy a borkorcsolya nem más, mint a bor mellé felszolgált étel), az a XIX. században még átvitt értelemben volt használatos.
A biztonság kedvéért megnéztem a szó jelentését a Révai nagy lexikonában is (1911), amely ezt írja:
– BORKORCSOLYA 1. Olyan eszköz, mely a boroshordónak a szekérről való v. a pincébe való óvatos leeresztésére szolgál; némely helyen (Szekszárd vidékén) kucsorjának nevezik. 2. Száraz, többnyire zsíros, sós, tésztás étel, melyre jól csúszik, jólesik a bor.
Mármost a sörkorcsolya szót mind a Czuczor-Fogarasiban, mind a Révaiban hiába keressük, amiből azt a könnyelmű következtetést vonhatnánk le, hogy ez a szó a XIX. században a magyarban még nem létezett.
S mekkorát tévednénk!
Vannak magyar lapok, amelyekben ez a kifejezés már az 1870-es években feltűnik (áldassék a neved, Arcanum Digitális Tudománytár). Éppen egy 1870-es évekből származó újságcikkből tudtam meg, hogy Münchenben – amely a német sörnek éppen olyan szakrális, szent városa, mint amilyenné Felcsút óhajt válni a magyar futball-labda számára –, szóval a XIX. században a bajor fővárosban a gazdagabb sörivók hideg sülteket falatoztak a sörhöz, a szegényebb emberek pedig retket, hogy aztán később mindkettőt felváltsa a kolbász és a virsli.
Mindeközben Budapesten…
Nos, a pesti polgár, ha a söréhez eszegetni kívánt valamit, akkor az elmúlt századelőn olyan sörkorcsolyákat látott az étlapon, mint virsli tormával, keménytojás, pácolt hal, sajt, debreceni kolbász, pogácsa és sós sütemény. Amit most felsoroltam, az egy átlagos pesti sörház délutáni sörkorcsolya-kínálata volt, s most gondoljunk csak bele abba, hogy Magyarország a XXI. században telis-tele van szórva olyan sörözőkkel, ahol nemhogy nem hallották hírét sem a tormás virslinek, a pácolt halnak vagy a debreceni kolbásznak, de sörkorcsolya gyanánt kiszúrják a sörivó ember szemét: ropival.
Ismétlem, ropival. Aminél nem ismerek súlyosabb biológiai fegyvert a sörivó vendég elrettentésére.
De miért is csodálkoznánk a ropin? Hiszen egy olyan országban élünk, ahol száz évvel ezelőtt a korsó habos söre mellé kapribogyóval töltött ajóka-gyűrűket, azaz ringlit eszegetett az ember, s úgy érezte, hogy ez hozzátartozik az általános műveltséghez. Igaz, ha jót akart, akkor a ringli mellé pár szelet kenyérrel rendelt egy kevés juhtúrós körözöttet is, amibe amúgy annak idején ugyancsak beledobtak pár szem kapribogyót – de hát azoknak az időknek már vége. Manapság a körözöttbe nemhogy nem tesznek kapribogyót, de nem átallják tehéntúróból elkészíteni, ami a körözötti eszménynek a legsúlyosabb megszentségtelenítése.
Amúgy az igazi sörkorcsolya természetesen nem az étel, hanem a társaság. És ha abban a társaságban van egy olyan asszony, aki képes kapros-sajtos pogácsát készíteni, hát akkor az ő kezét hálából minden rendes sörivó embernek meg kell csókolnia. Én is ezt teszem most, ugyanis múlt héten, amikor Balatonhenyén múlattuk az időt egykori népszabis kollégáimmal (lásd erről a sorozat előző írását), a volt szegedi tudósítónk, Tanács István felesége kapros-sajtos pogácsával örvendeztette meg a társaságot. Jaj, uramisten, de finom volt. A sör mellé remekül passzolt. Tessék csak kipróbálni. Ha szükségük van a receptre, írjanak.
