előválasztás;

Csizmadia Ervin: most kezdődik csak igazán a miniszterelnök-jelöltek versenye

Nem csak arról kell beszélni, hogy kormányra kerülve alkotmányoznának-e feles többséggel, hanem arról is, miként enyhítenék a kettéosztottságot – véli Csizmadia Ervin, a Méltányosság Politikaelemző Központ vezetője.

Mindhárom állva maradt miniszterelnök-jelölt szerint éppen ő képes leváltani Orbán Viktort, de valójában kinek van erre a legnagyobb esélye?

Azért van több esélye Karácsony Gergelynek Dobrev Kláránál, mert a DK-s jelölt táborát nagyon nehéz lesz bővíteni, Karácsonyét viszont több irányból is meg lehet támogatni. De a jelöltek között még nem lefutott a verseny, sőt most kezdődik igazán.

2013-ban már előválasztást sürgetett az akkori baloldali ellenzék számára, mert ez „kreatív erőforrást” jelentene nekik. Most ez megvalósult?

Sok tekintetben igen, az ellenzék 11 év után végre innovációt hozott a rendszerbe. Időnek kellett eltelnie, hogy az ellenzék rájöjjön, mi a megoldás egy hosszú ideje hatalmon lévő kormánypárttal szemben. Ez ugyanis egy sajátos kihívást jelent az ellenzéknek. Nagyon nehéz egy több cikluson keresztül kormányzó párttal szemben adekvát stratégiát találni. A Fidesz is tizenhat évig kereste ezt azért, hogy tartósan legyőzze a baloldalt.

Ha már Fidesz: miről árulkodnak a párt előválasztással kapcsolatos reakciói?

Nem látok változást a Fidesz stratégiájában. Azt sulykolják, hogy az előválasztás egyrészt csak Gyurcsány Ferencről szól, másrészt az egész egy színjáték. Pedig nyilván ők is tudják, hogy nem erről van szó, hiszen azt is mondhatjuk, az előválasztás egy nagyon érdekes reakció a magyar politikatörténet egyik fő tendenciájára.

Mi lenne ez?

A modern magyar politikában mindig kialakul egy domináns párt, amelyik hosszan kormányoz, és az ellenzékének nincs nagyon eszköze vele szemben. Az előválasztás ebben a tekintetben történelmi jelentőségű újítás abban a tekintetben, hogy hogyan viselkedjen egy ellenzék egy tartósan domináns párttal szemben. Ha az ellenzék behúzza 2022-őt, a modern magyar politikatörénet első sikeres stratégiáját találta meg egy ilyen helyzetben.

A 633 ezer résztvevő mennyire jelezheti előre az ellenzék mozgósítóképességét a 2022-es választásokra? Ennek nyilván a többszörösére lesz szükség a siker érdekében.

Ezt most még nehéz megmondani. Kérdés, hogy a valóban egységes, akár győzelemre is esélyes és aztán kormányképes ellenzék ügyét mennyire tudják elvinni jövő tavaszig. Egyelőre ennyi a sokat emlegetett „ellenzéki vízió” is, nem több, de még ezzel is okozhatnak meglepetést.

Ön még azt írta 2013-ban, hogy az ellenzéknek „üggyé kellene tennie saját magát” a választók számára. Ez így is lett, többen viszont épp ezt fogalmazták meg kritikaként, mondván, az ellenzék csak magával foglalkozott, nem a Fidesz vagy a kormány néhány botrányos ügyével.

Ha van hat ellenzéki párt, amelyik elhatározza, hogy közösen lép fel, akkor magukkal is foglalkozniuk kell. Sőt, szerintem még nem foglalkoztak eleget magukkal: csak két miniszterelnök-jelölti vita volt, ez kevés. A választók még mindig nem tudhatják igazán, miről mit gondolnak az egyes szereplők. Most nem annak volt az ideje, hogy a Fideszre reagáljanak, hanem, hogy minél jobban megmutassák saját magukat, akár belső konfliktusaikat is.

A 633 ezer főként városlakó voksolón túli világról mennyire kaphatott képet az ellenzék? Kis településeken, falvakban nem lehetett szavazni.

Ez valóban egy erősen korlátozott kép, de ezzel az ellenzék is tisztában van. A választási eredmény meg fogja mutatni, hogy az ellenzék mennyire tud gyökeret verni ebben a szférában. Nagyobb vidéki településeken már kezdenek megkapaszkodni, a kisebbeken még nem, vagy nem tudnak. Ez a legnagyobb feladat a számukra, mert éppen ezeken a településeken van egy jellemző vonzódás a nagy domináns pártokhoz, ez végigvonul a magyar politikatörténeten.

Mi kellene ehhez a változáshoz?

Elsősorban az, hogy az ellenzék megértse, mi a helyzet a kistelepüléseken. Hogy itt miért vonzódnak a nagy, domináns pártokhoz. Ebben a tekintetben még nem sokat lépett előre az ellenzék. Túl kényelmes válaszokat adnak, mint a „nacionalizmus”, az „idegenellenesség” és hasonlók. Itt lényegesen mélyebb összefüggésekről van szó, amit az ellenzéknek is alaposan ki kellene elemeznie. Enélkül hiába mennek el ezekre a helyekre, nem fogják megérteni, mi a kapcsolódásuk a Fideszhez.

Mire számít a második forduló előtt?

Több meglepetésre is. Szerintem a három első helyezett még korántsem játszotta ki az összes kártyáját. Erre különösen Karácsony Gergelynek lenne szüksége, aki szerintem mérsékelt teljesítményt nyújtott az első forduló előtti kampányban és a tévévitákon is. De nekem úgy tűnt, mintha tudatosan tartalékolna a második körre. Az első nyilatkozatai már érdekesek, látszott, hogy koalícióépítésre törekszik, elsősorban nyilván Márki-Zay Péterrel, az első lépéseket pedig pénteken meg is tették.

Mi lehet a nyerő stratégia a második körben?

Én azt várom, hogy a jelöltek már abban versenyeznek egymással, ki tudná jobban vezetni az országot. Mert erről azért eddig keveset hallottunk tőlük. Nem csak arról kell beszélni, hogy alkotmányoznának-e feles többséggel, vagy sem. Ez előtt van még rengeteg fontos dolog. Például hogyan kezelnék a „két Magyarország szindrómát”? Erről semmit nem mondott egyikük sem. Hogy lehet enyhíteni a kettéosztottságot úgy, hogy bevallottan az alkotmányosság határán kormányzok majd? Mit tesznek, ha az egyesítési kísérleteikre – amiről még egyszer hangsúlyozom, még semmi konkrét tervet nem hallottunk senkitől – a másik oldal totális elutasítással válaszol? Attól félek, a főszereplők lebecsülik ezeket a kérdéseket, pedig ezek a legfontosabbak, nem az, hogy Polt Pétert hogyan akarják eltávolítani a hivatalából.

De az ellenzék előtt ott a Fidesz mintája, amelyik 12 éve meg sem próbálkozik a nemzet egyesítésével, és köszöni szépen, jól elvan a saját mozgósítható szavazóival.

Na de nem pont ennek a meghaladását ígéri minden miniszterelnök-jelölt? Persze, ha már politikatörténetről beszéltünk, az is igaz, hogy ilyen nemzetegyesítő hagyományok sincsenek a magyar politikában, a kormánypárt mindig leuralta, amit lehet, az ellenzék pedig mindig gyűlölte a kormánypártot. Az 1990-2010 közötti időszak ebből a szempontból kivétel volt és nem a szabály. A hagyomány sajnos a jelek szerint nagyon erős.

Van egyáltalán a választókban igény ennek a helyzetnek a meghaladására?

Való igaz, hogy egyik tábor sem fogékony a cizellált megközelítésekre. A fő kérdés ezért az, akár a Fidesz, akár az ellenzék és táboraik számára, hogy akarunk-e egyáltalán, és ha igen, hogyan akarunk nyugatosodni. Hogy miért akad el mindig ez a folyamat? Erről soha sem csak az egyik fél tehet. Nem csak a Fidesz fordult el a nyugattól, a másik oldal sem tudja elmagyarázni, hogy a nyugatosság miért fontos program, és hogyan lehetne azt kiteljesíteni.