Nem ismertem ezt a fölényeskedő, több mint gunyoros oldalát Gulyás Gergelynek. A kancellária miniszterről mindig is az volt a véleményem, hogy idegen szerepet játszik, jellemével – láthatóan – nem összeférhető stílust erőltet magára, de nem elég tehetségesen. Rossz színész, gondoltam, a megbízás tökéletes és hiteles teljesítése azért nem sikerül, mert valójában egy békés természetű, konfliktuskerülő ember.
Nem véletlen, hogy egy időben – talán a 2018-as kormányalakítás táján – elterjedt a hír, hogy Orbán új embert keres, a megfelelni vágyásban sokkal többre képes Szijjártó kerül a helyére. Aztán Gulyás maradt, és egyre inkább kitanulta, miként is kell nyilatkozni, a gyermeki ábrázat mögül hogyan lehet orbáni stílusban megszólalni. Olyannyira, hogy ma már nem várom azt, hogy egyszer csak lehulljon róla az álarc; pontosan tudom, hogy ez nem fog megtörténni. Bár most sem látom, hogy a szerep és ő azonosak volnának, azt azonban igen, hogy ezt a posztot nem akarja elengedni. Amúgy érthető: önmagában az ellenszenves viselkedésen nincs mit elszámoltatni…
Ez az elszámoltatás egyébként az előválasztás miniszterelnök-jelöltjeiről jutott eszembe. Márki-Zay például azt mondja - többek között -, akkor lehetséges, hogy visszalép Karácsony javára, ha az következetesen vállalja a kormányváltás után az elszámoltatást. Márpedig Gulyásról nincsenek ilyesfajta hírek, ő legfeljebb lebecsüli az ellenfeleit. Legutóbb például, a kormányinfón azt találta mondani, hogy az ellenzéket nagyjából annyi ember képviseli, ahányan elmentek most szavazni, vagyis nagyjából nyolcszázaléknyi választóra számíthatnak az együtt induló pártok. Mondta ezt gúnyos félmosollyal az arcán – nem mindig tudtam korábban eldönteni, hogy ez a gyakran előbukkanó félmosoly tényleg gúny-e, vagy inkább a szégyen mosolya -, miközben pontosan tudnia kell, hogy több mint hatszázezer ember megmozgatása egy ilyen választáson kifejezetten sikeresnek mondható.
De a feladat nem az, hogy bármiben is elismerje a vetélytárs teljesítményét - a lecke az, hogy minden lehetséges módon beletapossa a földbe. Bár voltaképpen elismerést érdemel a kancellária vezetője: szemben az általa is irányított állami médiával, legalább szóba hozta az előválasztást. Az MTI-nél például az ellenzéki akció szinte nem is létezik, és lehetséges, hogy a központi utasítást éppen maga Gulyás adta ki. Mármint azt, hogy a nemzetinek csúfolt hírügynökség ne szerepeltesse a hírei között azt, ami hatszázezer embert aktív cselekvésre késztetett. Az MTI-hez képest tehát Gulyás kifejezetten bőbeszédű volt, még ha nevetségessé akarta is tenni az ellenzék szavazótáborát.
Persze a kulisszák mögött, tudjuk, messze nincs így. A finkelsteini örökséget nagyon is óvó utódok naponta köpik ki magukból a központi kommunikációs paneleket; mind arról szólnak, hogyan lehet nemlétezőnek, nevetségesnek, gyűlölet tárgyának tekinteni a politikai túloldalt. Mindenkinek a habitusa szerint kell megszólalnia.
Gulyásnak ez jutott. Ahogy néztem: már rákapott az ízére…