Egyszerre elő- és utóállapotban vagyunk. Javában benne az előválasztásban, két forduló között, előtte a 2022-es döntőnek. De utána az országos előválasztás premierjének, a helyi jelöltek felállásának. Tanulságok tehát már vannak, és nem csak személyi tekintetben. Utóbbiakba bele sem mernék menni, ahogy a miniszterelnökjelölés körüli forgatókönyvekbe sem. Érdekelt és drukker voltam, vagyok Karácsony Gergely oldalán, nem játszhatnám tehát a pártatlan elemzőt. De elsősorban választó vagyok, vagyis a történet igazi főszereplőinek egyike. Attól függetlenül, hogy a továbbjutó hármasból ki győz, a legfontosabb változások velem, velünk, a szavazói magatartásban történtek meg. Mindez most csak az előválasztókban érhető tetten. De ami ma a „magra” jellemző, az holnap jellemző lesz a „héjra” is. Lássunk néhányat!
1. A morál rehabilitációja - avagy hommage á Kósáné Kovács Magda. Olyan sokat hallottuk, hogy már majdnem magunk is elhittük: a politika és az erkölcs más világ, külön törvényeik vannak, a morált nem lehet számon kérni a politikán, a tisztesség biztos út a kudarchoz. A Fidesz és a világ populistái kifejezetten morális ellenforradalmat hirdettek, nevetségessé téve a „gutmensch” magatartást, a jóemberséget, amely képes elérzékenyülni vízbefúló kisgyerekek, üldözöttek, kirekesztettek, nyomorgók láttán, képes értéknek látni a korrektséget, a toleranciát, a belátást. Szerintük ez az életképtelenség, a puhányság jele. A helyes viselkedés a kard ki kard, a világon farkastörvények uralkodnak, és ez így jó és természetes. Ferenc pápa szenilis vénember, a környezetükön segíteni akaró civilek állam- és nemzetellenes összeesküvés részei, Iványi Gábor „Soros főpapja”.
Ezzel szemben az előválasztók erkölcsi mércével is éltek. A pártokban még csak-csak, de híveikben már nem működött vakon „a mi kutyánk kölyke” parancsa. A pártfegyelmet még ezekben az elkötelezett szavazókban is felülírta az elvárás: tisztességesnek kell lenni, de annak is kell látszani. A zűrös ügyek vagy otromba kirekesztő gesztusok gyanújába keveredő jelöltek sorra elvéreztek. Nem mindig a legjobb, legméltóbb jelölt győzött – ez sosincs így -, és nem mindig az érdemtelen bukott, de a vágyott másfajta politikai kultúra mellett egy másfajta politikai morál választói igénye tör magának utat.
2. Az emancipált választó. Közhely, hogy az előválasztásra leginkább a párthívek kemény magja megy el. A voksolók mégis gyakran megosztották a szavazatukat, nem automatikusan ugyanannak a pártnak a javaslatát követték a miniszterelnök-, mint a körzeti képviselő jelölésében. Talán a legfegyelmezettebb szerveződéseket kivéve nem a párthűséget tartották a legfontosabb szempontnak. Ebben része van annak is, hogy, mint tudjuk, már régebben megszületett a nem egyetlen párthoz kötődő „ellenzéki szavazó”, de annak is, hogy a választók éppen most harcolnak ki nagyobb szuverenitást maguknak még saját szervezetükhöz képest is. Annak a folyamatnak már évek óta tanúi vagyunk, amelyben felértékelődött a közéleti vezetők személyiségének, „politikai szexepiljének” szerepe. Most azt is láthatjuk, ahogy a választó személyiségének szerepe értékelődik fel, ahogy egyéni ízlése, rokonszenve felülírja csoportkötődését is. Ez persze csak ezen az oldalon van így. A két tábor közti különbségek között az egyik legfontosabbá vált a választói emancipálódás igénye.
3. A pártok – se velük, se nélkülük. A pártokkal, a teljes politikai elittel szembeni ellenszenv az összefogás képességének láttán sokat gyengült. De nem múlt el. Kiderült, minimum kétfajta elkötelezett ellenzéki választó van. Belőlük jött össze az előválasztók tömege. Egyik a pártszimpatizánsok kemény magja, de megjelent a másik is: aki hasonló elszántsággal az egész politikai struktúrát, az „establishment”-et akarja az ellenzéki oldalon is leváltani, megújítani.
Utóbbiakat két erő tudta megjeleníteni. Az egyik a Momentum, amely a miniszterelnökjelölti versenyben ugyan rosszul szerepelt, de a körzetekben egyáltalán nem. Különösen a politikai tendenciákra mindig érzékenyebb Budapesten szimbolikus helyeket tudott elhódítani a pártlogika legprofibb képviselőjétől, a DK-tól is. Talán épp azért tőlük, mert ők látszanak a leginkább pártnak. De ennél is látványosabb példa Márki-Zay Péter kimagasló teljesítménye. Amelyet nemcsak annak ellenére ért el, hogy nem állt mögötte párt a maga anyagi és szervezeti erejével, hanem azért is. Annak a csoportnak köszönhetően, amely az ellenzék struktúráján, működési módján, káderállományán is változtatni akar.
Nem a végén, hanem az elején vagyunk tehát a pártszerepek átalakulásának. Nem leértékelődésének – ez a diktátorok megjelenésének kedvezne -, hanem változásának, mozgalmasodásának, társadalmi nyitásának. És különösen elején vagyunk a mai túltagolt, ráadásul nem feltétlenül ideológiák mentén tagolt ellenzéki pártszerkezet tisztulásának. A választók még adtak egy kis időt a pártoknak egy értelmesebb struktúra, szigorúbb morál, elevenebb és alázatosabb társadalmi kapcsolatmodellek kikínlódására. Tudják: a kampányban nagyobb átszabásra nincs idő. De nem felejtették el, hogy ezt akarják.