Irány az 55 százalék?

Az Európai Bizottság által július 14-én bejelentett „Irány az 55 százalék!” klímavédelmi csomag ambiciózus, és úgy tűnik, hogy az Európai Unió jó úton halad a 2030-ig kitűzött klímavédelmi célok elérése felé, továbbá előkészíti az utat a 2050-re kitűzött nettó nulla kibocsátási cél, azaz a karbonsemlegesség felé. Eddig minden rendben is van.

De vajon Európa szociális szempontból is fel van készülve erre a csomagra? Összhangban van-e ez a „méltányos átállás” elvével, amelyet az Unió és az uniós intézmények széles körben támogatnak? Míg az ezzel kapcsolatos korábbi erőfeszítések inkább a foglalkoztatási, regionális és iparpolitikai szempontokra összpontosítottak - ezekre a fő területekre terjedt ki ugyanis az európai zöld megállapodás keretében létrehozott Méltányos Átállást Támogató Alap -, ezúttal a méltányos átállás elosztási jellemzői kerültek terítékre.

A csomag kulcsfontosságú elemei a kibocsátáskereskedelmi rendszer (ETS) kiterjesztése a közlekedésre és az épületekre (ez lenne az első alkalom, amikor a szén-dioxid-kibocsátási kvóták közvetlen hatást gyakorolnának a lakosságra is), valamint egy Szociális Klímaalap létrehozása. Már régóta érvelnek amellett (a Cambridge Econometrics, az Európai Klíma Alapítvány, a párizsi Fenntartható Fejlődés és Nemzetközi Kapcsolatok Intézete /IDDRI/ és az Európai Szakszervezetek Szövetsége), hogy egy ambiciózus és hatékony klímapolitikához kiegyensúlyozott politikai keretfeltételekre van szükség. A célokat csak a szabályozások, a szabványok és a piaci mechanizmusok egyidejű és arányos alkalmazásával lehet elérni. Bár ez utóbbiak elengedhetetlenek ahhoz, hogy árjelzéseket adjanak a piaci szereplők számára, illetve megváltoztassák a beruházási és viselkedési mintákat, de ez csak jól működő piacokon működik!

Ez azonban messze nem így van a szén-dioxid-piacok - és különösen a közúti közlekedés és az épületek - esetében. Mivel a kibocsátáscsökkentés ebben a két ágazatban elmaradt a gazdaság többi részében mérttől, így az nem kérdés, hogy a célok eléréséhez radikálisabb útra kell lépni. Azonban mindkét ágazat rendelkezik bizonyos piaci „merevséggel”, azaz szén-dioxid kibocsátásuk nem reagál megfelelően az árjelzésekre. Mivel így a szükséges zöld technológiák csak egy bizonyos idő után válnak elérhetővé, lesz egy olyan időszak, amikor a fogyasztók magasabb szén-dioxid-árral fognak szembesülni, miközben a fosszilis tüzelőanyag alapú rendszerekhez vannak kötve, korlátozott alternatívákkal.

Az ilyen árjelzéseknek masszív, egyenlőtlen elosztási hatásai vannak: aránytalanul nagy mértékben érintik az alacsony jövedelmű háztartásokban élőket, akik esetében az üzemanyag és a közlekedés a jövedelmük nagyobb hányadát emészti fel. Ráadásul ezen csoportok jóval kevésbé vannak felvértezve a szükséges változtatások hatásai ellen, mivel az alacsony szén-dioxid-kibocsátású termékek (elektromos járművek, napelemek a háztetőkön stb.) működési költségei ugyan kedvezőbbek lehetnek, de általában magasak a kezdeti beruházási költségeik, ami akadályt jelent a pénzügyi tartalékokkal kevésbé rendelkező háztartások számára.

A fogyasztók, különösen az alacsonyabb jövedelműek gyakran nem rendelkeznek elegendő információval az elérhető kedvezőbb szén-dioxid-kibocsátású alternatívákról. Ezenkívül a bizonytalan helyzetben lévők tervezési időhorizontja általában rövidebb, ezért nem tudnak élni a hosszú távú költségmegtakarítási lehetőségekkel. A rosszul működő szén-dioxid-piacot tovább súlyosbíthatják a nem megfelelően átgondolt szabályozások is, például a súlyalapú gépjármű kibocsátási normák, amelyek előnyben részesítik a túlméretezett terepjárókat, miközben büntetik a kis benzinüzemű járműveket.

Az uniós szintű, egységes szén-dioxid kvótaár, amely az „egyenlő versenyfeltételeket” hivatott megteremteni, a fogyasztókra közvetlen hatást gyakorló kritikus ágazatokban viszont komoly hatással lehet a társadalmi egyenlőtlenségekre - mind a tagállamok között, mind pedig az egyes tagállamokon belül. Az EU elég messze van a szociálisan egyenlő versenyfeltételektől, és az egységes szén-dioxid ár egészen más hatással lesz a lakosságra Luxemburgban, mint például Bulgáriában, ahol a legnagyobb az üzemanyag-szegénység és a legalacsonyabb a minimálbér az Unióban.

A javasolt Klímavédelmi Szociális Alap szükséges, de nem elégséges kompenzációs válaszlépés. Egy hatékony és igazságos kompenzációs mechanizmus megtervezése, amely képes kezelni a legkülönbözőbb egyenlőtlenségeket és piaci aszimmetriákat, óriási kihívást jelent, amit a döntéshozók jelentősen alábecsültek. A karbonpiac létrehozása könnyű, azonban egy megfelelő kompenzációs mechanizmus megalkotása egy heterogén, 27 tagú gazdasági térségben ennél sokkal nehezebb.

Az alap nagysága 2025 és 2032 között 72,2 milliárd euró lesz, amit részben a közlekedést és az épületeket érintő kibocsátáskereskedelmi rendszerből származó bevételek 25 százaléka, részben pedig a tagállamok társfinanszírozása fog fedezni. Ez az összeg nagyon kevés az ETS ilyen módon történő kiterjesztése által támasztott kihívásokhoz képest. A magasabb szén-dioxid-árazás elsődleges célja nem a bevételek növelése, hanem a piaci szereplők viselkedésének az alacsony szén-dioxid-kibocsátású technológiák irányába történő terelése - ezért erős érvek szólnak a többletbevételek teljes újraelosztása mellett.

Az alap szerkezete is számos kérdést vet fel. Ugyanis az alapnak csak egy részét szánják majd szociális kompenzációs célokra, a többi az elektromos járművekre való átállás ösztönzésére, valamint a töltőinfrastruktúrába és az épületek szén-dioxid-mentesítésébe történő beruházásokra irányul. Ezekből az intézkedésekből az alacsony jövedelmű háztartások nem profitálnának, sőt, az alap elektromos járművek támogatására történő felhasználása aránytalanul előnyös lenne a tehetősebb rétegek számára. Az alacsony jövedelmű háztartásoknak az lenne a legfontosabb, hogy a régi, környezetszennyező autóikat üzemanyag-takarékosabbra cserélhessék, amihez az európai használtautó-piacok alapos újraszabályozására is szükség lenne.

Az alap tagállamok közötti elosztásának mérlegelése során a Bizottság igyekezett olyan képletet kidolgozni, amely figyelembe veszi a népesség nagyságát (beleértve a vidéki lakosság arányát), az egy főre jutó bruttó nemzeti jövedelmet, a veszélyeztetett háztartások arányát és a háztartások tüzelőanyag-égetésből származó kibocsátását. Ezek azonban még mindig nem veszik megfelelően figyelembe az országokon belüli és az országok közötti egyenlőtlenségeket. Egy viszonylag szegény tagállam, ahol az országon belüli egyenlőtlenség alacsonyabb, végül kevesebbet profitálhat, mint egy olyan gazdagabb tagállam, ahol az egyenlőtlenség szintje magas.

A tagállamoknak 2024-ig a nemzeti energia- és klímavédelmi terveikkel együtt klímavédelmi szociális terveket is be kell nyújtaniuk, amelyekben meghatározzák a veszélyeztetett csoportokat és a szükséges intézkedéseket. Hogyan fog ez működni, tekintettel a tagállamok elkötelezettsége és az intézményi kapacitások terén mutatkozó nagy különbségekre? Azok a hatalmas különbségek, ahogyan a tagállamok korábban a nemzeti energia- és klímavédelmi terveikben a méltányos átállást kezelték, ízelítőt adhatnak abból, hogy mire számíthatunk.