A múlt heti sörtárcarovatomban a sörkorcsolyák mibenlétéről szóló írásom olyannyira megmozgatta kedves olvasóim fantáziáját, hogy kénytelen vagyok még egy részt szánni ennek a témának. Amit amúgy örömmel megteszek, mert a Magyarországon a XIX. században még olyannyira lenézett valami volt a sörivás, hogy azt ma már elképzelni sem tudjuk. A Budapesten működő, bajor, osztrák és cseh mintára létrehozott sörcsarnokokban a sörivásnak megadták ugyan a módját, amúgy magyar ember a filoxéra pusztítása előtt sört nemigen ivott – utána meg kénytelen volt ráfanyalodni, mert bor nem volt, inni pedig, mint manapság: kellett. Egyébként a filoxéravész és a hazai sörfogyasztás megugrása közötti szoros összefüggés számadatokkal, statisztikailag kimutatható – de erről a sorozat egy következő részében még szó lesz.
Most tehát vissza a sörkorcsolyákhoz. Egy kedves olvasótól, ki a sörtárcasorozat rendszeres olvasója ugyan, ám sört nem iszik, a következő levelet kaptam az írásom megjelenése után:
„Valamikor régen, a '30-as évek közepe-vége táján volt szüleimnek egy kocsmája. Ott lehetett kapni a sörök és borok mellé a kvargli nevű sajtféleséget, mely egy kerek, lapos, pogácsa szerű készítmény volt, megpaprikázva, a közepén átszúrt fogpiszkálóval. Fertelmes szaga volt (legalább is nekem), de jól csúszott rá a sör és a bor. A második sörkorcsolyás élményem pedig már az »új-régi időkből« származik: '70-es évek. A pesti Hold utcai csarnok mellett működött egy étterem, ahol kiváló sörkorcsolyát lehetett kapni (úgy is hívták). Jómagam nem iszom (sem sört, sem bort, sem semmiféle alkoholos italt, csak jeles ünnepekkor), de ezért a »találmányért« mindig szívesen mentem be ebbe az étterembe. Tulajdonképpen egy leveles tészta volt, többszörösen hajtogatva, és minden hajtogatás alkalmával pecsenyezsírral megkenve.”
Köszönöm ezt a levelet, s főleg az utóbbi receptet, amelyet magam is ki fogok próbálni, méghozzá kóser libapecsenye zsírjával! Úgy hiszem, mennyei lesz.
Egy Kanadában élő olvasó pedig a következő levelet küldte:
„Én is sokat »korcsolyáztam« a cseh, majd később a németországi sörözőkben (Münchenben és Passauban dolgoztam két évig). Münchenben a Hofbrauhaus vendége voltam gyakran, és természetesen ha már ott voltam, nem lehetett kihagyni az Oktoberfestet se. (Egyébként itt, Kanadában a Kitchener nevű városkában is van Oktoberfest a még németül tudó kanadaiak részvételével). A csehek – főleg a kiskocsmáikban – egy úgynevezett utopenec elnevezésű ételt fogyasztottak vagy fogyasztanak pár sör lenyomása után. Debreceni kolbászhoz hasonló, cseh saucissont vágnak föl, fölkarikázott hagymával rétegezve egy dunsztos üvegbe rakják, és leöntik ecetes, sós, cukros, borsos, csípős paprikás öntettel. Erre tudnak a csehek a legjobban inni. Természetesen a szlovákok átvették ezt tőlük. A németeknél az Oktoberfesten pedig van grillcsirke, sült disznóhús és természetesen savanyú káposzta. Elmaradhatatlan a német kolbász és a német knédli. És hát a pretzel (perec) is jellegzetes színfoltja a sörfesztiválnak. Én mint egy Hungry Hungarian a jól megsózott, igazi magyaros töpörtyűs pogácsára szavaznék. Az az egyik legjobb hungarikum a söriváshoz. De hát el kell ismerni, hogy Európában a cseheknek és a németeknek van a leggazdagabb sörivó kultúrája. Azért a kapros-sajtos pogácsa receptjét kérném, ha lehet. Én itt Kanadában krumplis pogácsát szoktam készíteni, mert a töpörtyű nem mindig és nem mindenhol kapható.”
Mivel az idézett levélírón kívül több olvasóm is kérte a múlt heti írásomban említett kapros pogácsa receptjét, megosztom önökkel, hogy miképpen készül Szegeden, a Népszabadság egykori tudósítójának, Tanács Istvánnak a felesége által. Az a titok, hogy a kinyújtott pogácsatésztát a konyhaasztalon lisztes deszkára leterítjük, meghintjük friss kaporral, majd a tetejére még egy réteg pogácsatésztát helyezünk, összenyomkodjuk, majd a kapros töltelékkel töltött tésztából pogácsaszaggatóval formázzuk meg a pogácsákat. A tetejét tojássárgájával megkenjük, s ízlés szerint szórjuk meg sajttal. A végeredmény csinos kis pogácsa lesz, amelynek tehát közepében van a kapor, mintegy töltelék gyanánt – ellentétben a krumplis-túrós lepénnyel, amelynek a tetejét szokás vékonyan kaporral megszórni.
Ez utóbbit csak azért említem, mert nekem ez a legkedvesebb sörkorcsolyám, fel tudok belőle falni egy egész tepsivel. Eléggé egyszerű elkészíteni: omlós, linzertésztaszerű alapot kell készíteni, erre megsózott főtt krumpliból, tejfölből, vajból és kevéske tehéntúróból kikevert tölteléket kell halmozni úgy öt centiméter vastagságban, a tetejét bőven meg kell kenni tojássárgájával, hogy a végeredmény szépséges sárga legyen, s persze sütés előtt meg kell szórni friss kaporral is, mert hiába nevezik ezt a sörkorcsolyát krumplis-túrós lepénynek, a szívét és lelkét a kapor adja. Az a legjobb benne, hogy akár két napig is eláll, sőt, kétnaposan, hidegen tán még finomabb, mint frissen és melegen. Igaz, az ízét nagyban befolyásolja, hogy mennyi sört iszunk rá. Én sokat szoktam.
