Kérem vissza a jókedvemet. Kérem vissza az előválasztásomat. Kérem vissza a magabiztos reményt. Kérem vissza, de gyorsan, mert kezdek haragudni!
Minimum annyit várnék azoktól, akik a nevünkben és bizalmunkból versenyeztek, amit mi, választók már megtettünk. Mi beragtapaszoztuk a korábbi konfliktusainkban egymástól kapott sebeket, és felfogtuk, hogy együtt kell mennünk. Kirostáltuk a nehezen vállalhatókat, de együtt maradtunk. És nem csak ímmel-ámmal. Megerősített minket, hogy az első forduló vitáiban olyan embereket láttunk a képernyőn, akik közül nemcsak a saját jelöltemnek, de bárkinek a kezébe adtam volna a kormányrudat. Százszor inkább, mint annak, aki jelenleg ül a bakon.
Az utolsó zűrös napok, a szájízünket rontó manőverek, végül a saját jelöltem visszalépése ebben nem ingattak meg, ahogy még az sem, hogy azt a kocsirudat olykor egymás felé lóbálták. Pár napig ki lehet bírni, velejár a vetélkedővel, nyugtattam magamat is. Nekem belefért akár a két-, akár a három résztvevős döntő is, mindegyik legitim forma. Talán eleve is logikusabb lett volna olyan szabályokban megegyezni, amelyek szerint ketten jutnak tovább a második fordulóba, de ez már mindegy. Nem féltem különösebben a koalíció szétesésétől sem. A versenyző pártoknak és nempártoknak úgysincs más útja, mint együtt maradni. Ha bárki ki akarna ugrani (nyugi, nem akar), a saját hívei ütnék agyon. De a derűs magabiztosságunkat, a szerethetőségünket, azt féltem. Kéretik vigyázni rá!
És nemcsak nekik, odafent. Mi, választók sem viselkedhetünk úgy, mint a rossz rendőr, aki nem avatkozik a családi csetepatéba, amíg vér nem folyik. Ahogy veszély esetén a törvény őreinek kellene rosszra forduló házastársi ütközeteknél, most nekünk is be kell avatkoznunk. Ugyanúgy a normák betartására, a közös felelősségre figyelmeztetve, arra, ami összeköt. Ahogy ott a közös gyerekek, itt a közös jövő, a közös terveink. Az egyáltalán nem baj, ha a megmaradt két jelölt vitatkozik. Tegyék azt, minél keményebben, csak ne felejtsék el: valamelyikükre jövőre szavazni fogunk. Ne vegyék el a kedvünket a másiktól előre! Vitázzanak inkább végre a legfontosabb nyitott kérdésekről. Azt máris tudjuk, hogy van közöttük különbség abban, mit engednek a szociális jóvátétel terén a gazdasági lehetőségek, amelyeket jó kormányunk épp most akar lenullázni. Noha eddig úgy tűnt, mindketten (szemben velem) a radikálisabb megoldás hívei a kétharmados törvényektől és az Alaptörvénytől való szabadulásban, ideje, hogy kiderüljön: egyetértenek vagy különböznek-e a megvalósítás módjában, az ú.n. elszámoltatás mikéntjében. Kevésbé ismerjük a koncepciójukat a legalább ilyen fontos ”megbékéltetésre”, a hideg vagy inkább langyos polgárháború elkerülésének eszközeire, a másik fél országnak szóló mondandóra. Hölgyem, uram, vitázzanak erről! Győzzenek meg!
És az istenért! Legyenek, legyünk újra sokak, nemcsak az elkötelezettek szemében rokonszenvesek, mint az elején. Ha nem szerzünk még párszázezer támogatót, a jelenlegi fifty-fifty helyzet a választási szabályok miatt még a kormányoldal győzelmét jelenti. És komolyan gondoljuk, hogy az utolsó pár nap ezeknek a passzívaknak, habozóknak, ingadozóknak a szimpátiáját erősítette?
Tessék újra sokaknak szerethetővé válni! Tessék újra demonstrálni a másikra való odafigyelésre, az integrálásra, a Fideszétől eltérő új politikai és együttélési kultúrára való képességet! Tessék ismét együtt kiállni az összes vezetőnek, az eredetileg elindult öt miniszterelnökjelöltnek, de minél hamarább, és demonstratíve megerősíteni a közös értékeket! Ha előbb nem megy, hát tegyük október 23-át közös katarzist hozó, mozgósító erővé. Nem akarunk látni kényszeredett mosolyokat. A szövetség megpecsételésének érzelmi élményét akarjuk, a közös remény ünnepét.
És már most, azonnal kezdjék el újra elmondani azt is, amiben a vita közben is egyetértenek egymással és velünk. Öröm és siker, hogy az előválasztással az ellenzék tematizálta a közéletet, kommunikációs defenzívába szorította a Fideszt. Ugye tudjuk? A kormányzó elit - nyersen szólva - simán ellopta volna a teljes gigahitelt, ha az előválasztás népszerűségétől megriadva nem kellett volna igyekeznie, hogy pénzosztással fordítson a közhangulaton. Ha csak a szokásos szabadrablást mérsékelte a felére az előválasztás, már megérte. Egy részét így is a saját zsebükbe dugják, de minden jobb helyre jutó fillér tiszta haszon, bármit is gondoljunk az egész akció riasztó felelőtlenségéről. De mintha a tematizálást kissé túltoltuk volna. Az előválasztás izgalmai közepette kevesebb szó esett az egyre büdösebb Pegazus-ügyről, a Fudan körüli sumákolásról, az Iványiék iskoláját megfélemlíteni akaró fegyveres ellenőrökről. De még a rendszert lepucérító, érzékletes lelepleződések hálás témáját sem állítottuk fókuszba, mint a Tiborcz-család kitelepülése vagy a Mészáros-lagzi eszement úrhatnámsága.
Szóval, kedves vezetőink és jelöltjeink: kérem vissza a jókedvemet. Még semmi sem késő. De azért csipkedjétek magatokat! Egymást kevésbé, ha szabad kérnem.