Felcsút előtt, ha a körforgalomban mégis inkább Csákvárnak fordulunk, az út jobb oldalán szerény emlékmű tűnik fel. Ott, a mezőn értek földet az Atlanti-óceánt elsőként átrepülő magyarok, Endresz György (1893–1932) és Magyar Sándor (1898–1981). Kényszerleszállást hajtottak végre, miután gépükből kifogyott az üzemanyag – valójában a benzinvezeték dugult el, de ez csak később derült ki. Egy arra járó parasztembertől érdeklődték meg, hol vannak. Magyar, a navigátor, szekéren jutott el az alcsúti jegyzőhöz, onnan telefonált a fővárosba 1931. július 16-án.
Pesten – egy bakter kétségbeesett híradása nyomán – már attól tartottak, hogy a kis, piros repülőgép lezuhant, miközben hatalmas tömeg gyülekezett a landolásra várva. „Ott vártunk és szorongtunk a mátyásföldi kikötő mólóján, az egész hivatalos és nem hivatalos Magyarország, bandériumok és koszorúk és kormányzói tribün”, írta Karinthy Frigyes, aki a Pesti Naplót tudósította a fogadtatásról. Azaz tudósította volna, ám a gondosan megkoreografált ünnepség, a szónoklatokkal és zászlófelvonással egyetemben, elmaradt. A baljós hírek hallatán a fogadóbizottság eloldalgott a reptérről.
Endresz és Magyar elképesztő bravúrt hajtott végre a repüléssel, pedig minden ellenük szólt. Amerikában műszaki hibák sorozata, majd a rossz idő hátráltatta a startot. A pénzük is elfogyott: már a szállásra sem futotta, a New York-i szállodatulajdonos nem hitelezett, végül Szalay Emil michigani virsligyáros segítette ki őket. A kanadai Harbour Grace hevenyészett felszállópályájáról alig bírtak elemelkedni két tonnányi üzemanyaggal. Vaktában, sűrű ködben repültek a nagy víz fölött, rádiókapcsolatuk megszakadt.
A La Manche-csatornánál egy spanyol hajóról látták meg őket, és jelentették közeledtüket az izgatott anyaországba, a reggeli órákban. „A kávéházak vendégei egyszerre aviatikai szakemberekké léptek elő”, jegyzi meg Vásárhelyi Miklós (A lord és a korona, Kossuth, 1977). A díszemelvény méltóságos urai nem a két bátor férfit féltették, hanem a saját önfényezésüket. A Justice for Hungary névre keresztelt gép sikerével próbálták elterelni a figyelmet a gazdasági válságról, a manipulált választásokról és a Horthy-rezsim más disznóságairól.
„A magyar nemzet törhetetlen akaratának szimbólumai, Csaba királyfi útján, a csillagok között hozták át az Újvilágból az Igazságot Magyarországnak”, hirdette a filmhíradó. Némely részletekről persze hallgatott a nagymagyarkodó, trianonozó propagandagépezet. Hogy a pilóta, a sváb Endresz, aki csak tizenévesen tanult meg magyarul, a Tanácsköztársaság idején egy vörös repülőszázad parancsnoka volt. Hogy Magyar (született Wilczek) a kilátástalan nyomor elől tántorgott ki Amerikába.
Másnaptól a kormánylapokban már úgy tálalták a repülők világraszóló sikerét, mintha legalábbis maga Bethlen gróf és Gömbös szelte volna át az óceánt. Ám azon a kánikulai csütörtökön a sors úgy akarta, hogy a hatalmasságok egy estére hoppon maradjanak: az utca embere spontán ünnepelte a valódi hősöket a vesztébe tartó országban.