A budapesti Rumbach Sebestyén utcai zsinagóga második emeletén ülök a kis konferenciateremben, ami szerencsére egybenyitható a kávéházzal, szóval eléggé meg vagyok elégedve a helyzettel, elvégre a felújított Rumbach jelenleg szerintem az ország legszebb munkahelye, még a takarítónőket is irigylem érte, hogy mindennap oda mehetnek be dolgozni. Hétfő délután van, éppen a Nácizmus Üldözötteinek Országos Egyesülete (NÜB) tartja itt a tisztújító közgyűlését, szóval csupa kedves ember között ülhetek – megjegyzem, aki itt elmúlt hetven éves, azt kölyökszámba veszik, tekintettel arra, hogy a közgyűlésben két olyan ember is ül, aki idén lett száz, mindketten fittek és szellemileg frissek, egyikük még hozzá is szól az egyik napirendi ponthoz, s olyan okos, összeszedett beszédet mond, hogy nagy tapsot kap érte.
Mellettem Villányi András ül, az ismert dokumentumfotós, akinek a magyarországi zsidó életről úgy félmillió felvétele van otthon az elmúlt negyven-ötven évből, úgyhogy ha 120 évig élne, akkor sem volna ideje az összeset digitalizálni. Igaz, a maga 73 évecskéjével még ő is kölyöknek számít, hiszen itt van például a drága Mira is, aki Lichtenwörth lágerében élte át a holokausztot, s egészen az elmúlt évekig csoportokat vezetett oda, hogy megismertesse az embereket a láger borzalmaival, szóval a drága Mira is elmúlt már 90 éves, de azért most ő is itt van, és figyel, és hozzá is szól – a magam 49 évével úgy érzem itt magam, mint egy óvodás.
Egyszer csak megjelenik előttünk egy asszony, s azt mondja Villányinak, hogy „te, András, fotózzál már le a feleségeddel, legyen egy közös képünk”. Villányi már veszi is elő a gépét (Nikont használ, egy igen jó minőségű, 24-85-ös optikával), majd odainti a feleségét, szóval a két barátnő átöleli egymást, mosolyognak a kamerába boldogan, milyen szépek így együtt, gondolom magamban, s milyen jó lesz ez a kép is – de ekkor elgyalogol előttük egy hosszú és fekete hajat viselő, magas, hetven körüli asszony. Pont belegyalogol a képbe. Amikor észreveszi, hogy éppen fotózás van, visszafordul és elnézést kér, „ne haragudjatok, bocsánat”, mondja, mire belőlem rögtön kiszalad egy bók:
– Ugyan, semmi baj, minél több szép nő van egy képen, annál jobb.
Erre rám néz, kicsit eltűnődik, majd azt válaszolja:
– Ugyan már, látott volna engem negyven-ötven évvel ezelőtt.
Eltelik úgy tíz perc, még mindig Villányival beszélgetek a fotózásról, amikor megjelenik előttünk az előbbi magas, fekete hajú asszony, a kezében okostelefon.
– Mutatok pár fotót – mondja egykedvűen, majd átpörgeti a telefonja galériáját, és a képernyőt felém fordítja.
A képen egy elképesztően gyönyörű, igéző szemű, forró tekintetű, huszonéves nőt látok egy újság címlapján. Majd lejjebb görget, s mutat még egy képet, az is egy címlapfotó, s a fotón ugyanaz a nő, immár egész alakos képen. Hosszú combok, vékony derék, gyönyörű mellek. Eltátom a számat.
– Ez maga?
– Ez voltam én – válaszolja.
Majd ugyanolyan egykedvűen megy el, ahogyan az életembe egy pillanatra belegyalogolt.