Nemrégiben a földgáz ára a korábbi tízszeresére emelkedett a gáztőzsdén, és a hisztérikus hangulatban még az árspirál további emelkedésére is számítani lehetett. A pánikot Putyin elnök bejelentése mérsékelte, aki megígérte, hogy Oroszország szerződéses kötelezettségein felül is szállít gázt Európának.
Az orosz elnök persze nem szívjóságból cselekedett. Moszkva érdeke, hogy a politikai vitáktól függetlenül megőrizze a stabil és kiszámítható gázexportőr státuszát, és vele az orosz büdzsé fenntarthatóságát. A tízszeres ár persze Putyin nélkül sem maradt volna meg sokáig, hiszen hosszabb távon még a tőzsdei pánik sem térítheti el a realitástól az árakat.
A pánik mégis fontos jelzés mindannyiunk számára. A világ és különösképpen a mai európai civilizáció nem maradhat energia nélkül. A fűtés, a hűtés, a világítás, a közlekedés, az ipar és a teljes infrastruktúra működtetése rengeteg energiát igényel, sokkal többet, mint amennyit az Európai Unió tagállamai meg tudnak termelni. Elég egy forró nyár, egy különösen hideg tél, egy puccs valamely távoli országban, és a közvélemény a szokásos politikai viták helyett hirtelen azon kezd aggódni, hogy lesz-e fűtés az otthonokban, az iskolákban és a kórházakban. Mert ha nem lesz, akkor a társadalmi közhangulat váratlan agresszióba fordulhat. Ezért van egy pillanat, amikor minden árat meg kell adni a gázért, kőolajért, áramért, félretéve a jobb időkben kidolgozott szép zöld terveket.
Az Európai Unió elég gazdag ahhoz, hogy elvben hosszú távon és stabilan biztosítsa energia szükségletét. A bajt az okozza, ami egyébként más téren is gyengíti az uniós érdekérvényesítést. A többoldalú megfelelés kényszere miatt és az egységes akarat hiányában az egymással ellentétes érdekek kiütik egymást. A liberális doktrína nevében az EU folyamatosan csökkentette a hosszútávú szállítói szerződésekkel érkező gáz mennyiségét, az azonnali piaci vásárlást részesítve előnyben. Ugyanakkor a kormányok egy része az energiaszegénységet felismerve támogatást, árkiegészítést ad a rászorulóknak, bár sokkal értelmesebb és szociálisabb formában, mint a „rezsicsökkentő” Orbán-kormány.
A klímaváltozás elleni küzdelemben ellenség lett (amúgy helyesen) az EU-n belüli szénkitermelés, és a széndioxid-kvóták miatt egyre több pótköltség terheli a nem megújuló energiát. Németország ráadásul lemond a nukleáris áramról, végig veri a nyugati szövetségen az Északi Áramlat 2 megépítését, majd bürokratikus szabályokkal megakadályozza annak üzembe helyezését. Az EU vezetői sok éve deklaráltan csökkenteni akarják az orosz gázimportot, de ha beüt a krach, azonnal felszólítják Moszkvát, hogy több és még több gázt küldjön Európának.
Mindez annak a következménye, hogy az elmúlt évtizedekben a liberális demokráciákban is felerősödött a populizmus, és háttérbe szorult minden pártsemleges szakmai szempont. Olyan kérdések is népszavazások és választási kampányok témái lettek, amelyekben az egyszerű választópolgár nem tud dönteni, és a demagóg politikusok ígéretei rokonszenvesebbek a szikár szakmai véleménynél. Az energiánál maradva fontos politikai kérdés, hogy a nagy energiaszolgáltatók magán- vagy köztulajdonban legyenek, s ez utóbbi állami vagy lakossági-fogyasztói formában érvényesüljön. Erről ideológiájuk alapján másként gondolkodnak a szocialista és a liberális erők. 1945 után több nyugat-európai országban államosították az energiaszektort, néhány évtizeddel később reprivatizálták, napjainkban pedig Dániától Spanyolországig terjed a megújuló energiatelepek szövetkezeti tulajdonlása. Ez legitim politikai kérdés, amiben a laikusok is dönteni tudnak.
Felelősen azonban nem tudnak dönteni olyan kérdésről, mint hogy a megújulók önmagukban, szén, földgáz, atom nélkül húsz vagy harminc év múlva ki tudják-e elégíteni Európa teljes energiaigényét vagy sem. Jó szívvel szeretnénk azoknak hinni, akik azt ígérik, hogy igen, de ezt leginkább politikusok jósolják, nem pártsemleges szakemberek. Lehet egyszerre leépíteni a klíma katasztrófáért felelős fosszilis (szén, gáz, kőolaj) és a klímasemleges nukleáris energiát úgy, hogy ne szoruljunk még több importra? Etikus-e az „energiafordulat” következményeként olcsóbb árakat ígérni, miközben a valós piaci tendencia és például másfél milliárd kínai ember növekvő igénye ennek az ellenkezőjét valószínűsíti? A mai kapitalista rendszerben lehetséges-e egyszerre zöld, szociális és profitorientált piacgazdasági modellt fenntartani? Meddig lehet a jövőbe tolni annak kimondását, hogy a jelenlegi trendek mellett az energia egyre drágább lesz Európában?
Ezek a kérdések a képviseleti demokrácia mélyéig hatolnak. Felelős média, tudományuk etikájához hű szakemberek, a négyéves hatalomnál a távlatos jövőt fontosabbnak tartó politikusok és mindenekfelett „kiművelt emberfők” nélkül az energia ellátásunk egyre bizonytalanabb lesz. És még Putyin sem lesz mindig, akihez a korábbi elveket feladva végszükségben szaladni lehet.