Itáliára az Olasz Királyság 1861-es létrejötte után méla megvetéssel tekintettek szomszédai. „Olaszország nem több földrajzi fogalomnál” – hangoztatták akkoriban Ferenc József körei. A második világháború után pedig Itália a korrupció szinonimája lett, ahol sokak meggyőződése szerint alapvetően mindent a maffia irányít. Ez persze nem így volt, de az NSZK-ban például komoly előítéletekkel viseltettek Róma iránt.
De akár egyetlen politikus képes lehet megváltoztatni az országáról hosszú időn át kialakult negatív képet. Mario Draghi miniszterelnök átfogó reformfolyamatot indított el, példát mutatott más európai kormányfőknek: ha valaki nem a hatalom megtartásával, a társadalom megosztásával van elfoglalva, hanem valóban kormányoz, akkor szakíthat a régi beidegződésekkel, és új lendületet adhat egy halódó gazdaságnak is. Draghi az uniós helyreállítási alap pénzeit olyan zseniálisan osztotta el, és ezt olyan előremutató törvényekkel ötvözte, hogy annak előnyeit már most érzik az emberek.
Draghi nem kötődik egyetlen párthoz sem, de a hétfőn zárult önkormányzati választás azt mutatta, a mostani olasz újjászületésből a baloldali Demokrata Párt (PD) tudta a legtöbb politikai tőkét kovácsolni. A PD úgy tarolt a voksoláson, amilyenre még nem volt példa az olasz történelemben. A nagyvárosok mindegyike a baloldal kezére került.
Különösen fájdalmas a jobboldal számára, hogy Rómában, Torinóban és Milánóban, tehát a gazdaság motorjainak számító városokban nem terem számára babér. Ennek hosszútávú következményei is lehetnek. A PD azzal vált népszerűvé, hogy feltétel nélkül beállt Draghi reformprogramja mögé. A felmérések szerint ugyanakkor egy sor jobboldali szavazó otthon maradt. Matteo Salvini elvesztette a bizalmat azzal, hogy a kormány belső ellenzékeként lépett fel. A jobboldali szavazók is felismerték ugyanis, hogy Draghi reformtervének nincs alternatívája. Az Európai Központi Bank volt elnökének köszönhetően, talán az újkori történelemben először, Róma az európai reformfolyamat példaképévé vált.