A két gyűjtemény közül az első, a kemény kötésű "Támadó tűz voltunk" 2016-ban látott napvilágot a Magyar Művészeti Akadémia kiadásában. Ha nem is tudja az olvasó, mennyire „kormányközeli” ez a rengeteg pénzzel rendelkező testület, akkor is kicsit gyanakvón veszi kézbe a könyvet, amit az időközben elhunyt Oláh János és Mezey Katalin szerkesztettek. A nyolcvan szerzőt felvonultató antológia első része még lényegében átveszi a korábbi, hasonló témájú összeállítások anyagát – egymás mellett szerepelnek Kassák Lajos és Sinka István, Déry Tibor és Tamási Áron. Itt még Németh László „Emelkedő nemzet” című szövegét is újraolvashatjuk, egy olyan, forradalom alatti írást, ami attól óv, hogy a forradalom győzelme esetén nehogy egyesek újra próbálják követni a „meddő” és „gyatra” Horthy-rendszer nemzeti politikáját. Az emigránsokat Márai Sándor és Faludy György képviselik ebben a részben, utóbbi két verssel, meg a müncheni Tollas Tibor, három költeménnyel. Természetesen helyet kap Illyés Gyula nagy, számos nyelvre lefordított, bár újabban Magyarországon kevésbé kedvelt verse, az „Egy mondat a zsarnokságról”, ami ugye nem kizárólag a kommunista egypártrendszerre érthető.
A válogatás problémái Nagy Lászlónál kezdődnek, aki ugyan két verssel van jelen, de legjobb ötvenhatos verse, „A falak négyszögében” valahogy kimaradt a kötetből. Benne van viszont Tóth Bálint szép Magyar litániája, meg egy olyan vers („Örök béke”), amelyben Tóth Nagy Imre és társai emléke előtt tiszteleg. De sajnos pár oldallal később ezt követi Jókai Anna tíz oldalas(!), enyhén szólva dilettáns, több hangra szerelt költeménye, amiben az ismert prózaíró Makkai Ádám emlékezetes "Kegyelem"-jét (régi címén: „Rekviem”) próbálja utánozni. Itt meg kell jegyeznem, hogy bár Makkai alig játszott szerepet magában a forradalomban, fiatal amerikai emigránsként vissza tudta idézni az ötvenhatos harcok hangulatát, ezért is lett verse az általam szerkesztett „Új égtájak” (1969) egyik sikerdarabja. Jókai Anna túlzott szerepeltetése azért is kirívó, mert ugyanakkor Petri Györgytől az antológia mindössze egy verset közöl, pedig hát Petri legalább négy olyat írt, amelynek helye lenne minden ötvenhatos antológiában.
A válogatásról még csak annyit, hogy Buda Ferenc néhány hiteles verse után (tőle származik a kötet címe) a szerkesztők önkontrollja elszabadul és Petrin kívül szinte kizárólag „népi” szerzők olvashatók a hátralevő lapokon. (Ezt különben Szakolczay Lajos is szóvá tette a Kortársban közölt kritikájában, Nemes Nagy Ágnest és Bakucz Józsefet, meg én is a Bécsi Naplóban, Horváth Elemért, Siklós Istvánt és Eörsi Istvánt hiányolva.) De még ez sem lenne különösebb baj, ha nem kezdené a fiatalabb szerzők 56-ra emlékező verseit és szövegeit átjárni két téma: 1. Mindig balekok voltunk, a „vigéc” Nyugat, Európa és Amerika akkor is, mindig cserben hagyott minket (Döbrentei, Temesi) – amiben történelmi távlatban van ugyan igazság, de éppen az 56-os helyzetre, az alternatívákat tekintve, nehezen alkalmazható; 2. Ami 56-ban történt, az ismétlődött meg 2006-ban, amikor a tévészékház elfoglalásával megalázott rendőrség gumilövedékekkel szétverte az álötvenhatos jelszavakkal Gyurcsány ellen tüntető fideszeseket (Czakó Gábor, Mezey Katalin). Az utóbbi a NER-hívők kedvenc mantrája, de annyira nincs igazi hasonlóság a két esemény, mint a Molotov-koktélos pesti srácok és a nőgyűlölő, végtagcsonkító tálibok között (©Bencsik András).
Így hát, aki ismeri 56 igaz történetét, vegyes érzelmekkel csukja be a "Támadó tűz voltunk" című kötetet, aminek hátsó fedelén hosszú Füst Milán-idézet várja az olvasót. Ehhez képest, amikor kezünkbe vesszük a 2019-ben kiadott "Szavakban lobog" című antológiát, amelynek alcíme „Írók az 1956-os forradalomban”, kellemes meglepetésben van részünk. Itt a szerkesztők (Erős Kinga és Soltész Márton) jóvoltából nem lopakodnak be aktuálpolitikai meggondolások a szövegekbe, legföljebb az történik, hogy egy-egy túl bőbeszédű szerző szövegét megvágják. De a tizenhárom szerző (köztük hét emigráns, illetve hazatelepült „nyugati”) szinte egyformán emlékezik a forradalomra, beleértve annak kaotikus elemeit, illetve a Nagy Imre iránti általános rokonszenvet, és a miniszterelnök kulcsszerepét a forradalom pár napos győzelmében. Buda Ferenc itt még azt is elmondja, hogy „hittünk a szocializmus alapeszményében, igazságosabb társadalmat szerettünk volna”, amivel hitet tesz a forradalom alapjában baloldali indítékairól, amit csak a szovjet fegyveres beavatkozás szélesített ki „szabadságharccá”.
Mivel a "Szavakban lobog" szövegeit szalagra vett rádiós beszélgetésekből állították össze, és a meginterjúvolt írók nem kaptak levonatot a végleges anyagból, így ez az antológia sem mentes a tévedésektől, illetve sajtóhibáktól, amiket, ha lesz valaha második kiadás, ki kell majd javítani. Van azonban a könyvben néhány nagyon érdekes tanúvallomás arról, milyen volt a megtorlás, mi történt Budapesten és vidéken a Kádár-restauráció első hónapjaiban, Tóbiás Áron például elmondja, hogyan szervezte a belügy az ún. „írópereket”. Mi András Sándorral csak azt tudtuk elmondani a Kádár-rendszer első hónapjait illetően, hogyan próbáltunk valamit tenni Nyugaton, otthon maradt barátaink érdekében, bár egyikünk sem beszél a Gáli-Obersovszky ügyben hozott halálos ítélet elleni nyugati tiltakozásról, amit mi is sikerrel szerveztünk. Magyarországon 1962-ig tartott a megtorlás, csak az amnesztiával konszolidálódott úgy-ahogy a helyzet.
Az utókor számára, azt hiszem, mégis ez a második antológia lesz az, amelyből elég pontosan meg lehet tudni, hogyan reagáltunk mi, többségünkben huszonéves fiatalok a pártvezetés által késleltetett reformokra, a váratlanul kitört forradalomra, mennyire bíztunk Nagy Imrében, meg abban, hogy Magyarországon sem lehet visszaforgatni az idő kerekét, vagyis hogy pár napig mi is igazán „történelmet csináltunk”.
