„Áldást hoz az egyszer: szép Magyarország.” (Arany János: Vásárban)
Még felkészületlen voltam rá. Húsz évesen távol attól, hogy felnőtt legyek. Politikailag nekem egyszerű volt: gyűlöltem a pártállami-szocialista rendszert és felszüremlett bennem a remény, hogy elsöprik.
Polgári, szabad, nyugati demokráciát akartam. Anyám svájci volt. Általa ismertem Svájcot. Lelkemben ma is hazám. Ennek ismeretében szörnyű volt, ami 1947 után Magyarországon kialakult. De hogy igazából milyen ez az ország, mely Svájctól való hosszú elzártságom következtében a végleges lakhelyemé vált, azt az ’56-os forradalom, még inkább az 1957-ben bekövetkezett kommunista megtorlás idején tanultam meg. Felujjongtam 1956 nyarán, amikor a Petőfi Körről hallott hírek elértek. Gyűlésein a felszólalások a tőlem teljesen idegen szocializmus szellemiségéről árulkodtak. A lényeg azonban a szembeszegülés jele volt.
Még olyan voltam, mint akinek be van kötve a szeme. Csak sejtettem, honnan szór a fény: a nyugati világból. Az én politikusaim Sir Winston Churchill, Konrad Adenauer, a magyar Auer Pál és társai voltak.
Én is azt hittem október 23-a után, hogy a forradalom győzött. És ezzel egyidőben kellett megélnem, ahogy Miskolcon a tömeg lincselésbe kezdett. Akkor éltem meg először, milyen, amikor valaki nem akar hinni a szemének, az egész csak rémálom. Magyarország volt ennek is a neve.
A miskolci egyetemre visszatérve őrjöngtem. Egyetemista környezetemben a többség legfeljebb annyit mondott, hogy „hát igen…”, de volt, aki szerint megérdemelték; valaki meg nevetve mutatott a cipője orrára, ni, ide is hullott egy vércsepp. Alig hat hónap múlva teljesen más emberként vonultak föl a többi hallgatóval együtt zárt sorokban, mosolygón a városi dísztribün kádári pártvezetői előtt. Mintha nem lett volna az a néhány nap, amikor többnek érezték magukat, mint amik voltak, mert úgy érezhették, szabadok lettek.
A forradalom napjaiban belevetettem magam egy egyetemi központú hírszolgálat megszervezésébe. Minden előrelátást nélkülöző remény töltött el. Holott mindenről értesültem, arról is, ahogy egyre csak vonulnak be a szovjetek. De hiszen alakultak polgári pártok. És egyre kevesebb volt abból, hogy de azért a szocializmus kell. Akik ezt képviselték, szememben erőtlenek voltak, hiányzott mögülük (még, akkor) a fegyveres erő és hatalom. Pusztán az eszményükkel szemben a kapitalizmus eredményesebb, mert emberszabásúbb. Nekem amúgy is elég volt látnom az ÁVH operatív belső felderítő osztályából az egyetemre szállított kartonokat a nyilvántartott besúgókról, amikor elkezdtük ezeket feldolgozni.
Aztán november 4-én egy szovjet páncélos egység elérte az egyetemi campust, a sötétben fél órás tűzharc, és hajnalban, feltartott kézzel a diákszállók előtt állva egy teljesen más, homlokegyenest az ellenkezőjébe fordult világban találtam magam. Pedig az még akkor ki sem bontakozott a maga valójában.
Bennem meg továbbra is a vak, ostoba remény. Az egyetemi független diákszervezet egyik vezetője lettem. Még ’57 február elején is azt hittem, hogy.
Aztán 1957. február 20-án a karhatalom, a letartóztatás, a gumibotos verések az első pillanattól késő éjjelig, hogy utána kék, majd fekete lett a hátunk, és hosszú ideig csak hason tudtunk feküdni az egyszemélyes cellákban, négyen-öten. Aztán a verések a kihallgatásim közben, mert túl gyengének, éretlennek látszottam, és ebből arra következtettek, hogy kiverik belőlem, amivel vádolnak, vagy bevallom azt, amit tényleg tettem. Az internálótáborba való szállítás a március 15-e előtti éjszakán, egy laktanya jéghideg cellájában többedmagammal a betonon fekve végighallgattuk, ahogy a szomszédos cellák ajtaját feltépik a részeg karhatalmisták, és verik a 40–50 éves embereket. Tőlem teljesen idegen észak-kelet magyarországi munkásokat és parasztokat. Azok meg artikulálatlanul, jajgatva ordítanak vagy vinnyognak. A mi cellánkba már nem törtek be. Addigra elfáradtak.
És aztán 1989, egy igazi felszabadulás, mely mára megint teljesen pocsékba ment.
Nekem mára ez az ország nem a hazám. Magyar haza nekem csak a magasban van. Ahol a Kölcsey Ferencek és Radnóti Miklósok, a Kurtág Györgyök és a moldvai magyar népdalok vannak: a kultúra, amely európai.
