Az előválasztás utóhangja

Továbbra sem rejtem véka alá korábban többször kifejtett álláspontomat (pl. Jobb lenne a háttéralku, Népszava, 2021. június 15.), miszerint az Orbán-típusú monokráciákat nem lehet a hatalom által szervezett, felügyelt és az ellenzék számára a minimális esélyegyenlőséget sem biztosító választások útján leváltani. Emiatt az egész előválasztási procedúrával nem tudok igazán azonosulni, ennek ellenére elismeréssel kell szólnom az elmúlt hetek eseményei során tapasztalható aktivitásról, lelkesedésről, „médiapezsgésről”, valóban jó érzés volt látni, hogy végre ismét százezrek mozdultak meg a demokrácia helyreállítása érdekében, legalábbis ennek reményében.

Éppen ezért nem is fogtam bele korábban ebbe az írásba, nem akartam volna ünneprontó aggályaimmal még véletlenül sem befolyásolni az előválasztókat. S persze – némi képzavarral szólva – lovat sem adni az történéseken fanyalgó és gúnyolódó kormánypárti papagájkommandó alá. Az persze vitathatatlan, hogy Orbán „előválasztási” mechanizmusa valóban sokkal egyszerűbb, gyorsabb, olcsóbb, és még túlterheléses támadással sem kell szembenézniük. Hiszen ő maga nevezi meg az egyedüli jelölteket, és ő egymaga is szavazza meg őket. Miniszterelnök-jelöltre meg mi szükség akkor, ha van miniszterelnök… És ahogy az ellenzéknél mindenki „Gyurcsány embere”, ami szerintük önmagában is dehonesztáló, a kormányoldalon meg mindenki „Orbán embere”, nem? Melyik a jobb? Gusztus dolga…

Visszatérve a jelenhez, társadalomkutatóként mindig az aktuális és reális, és nem az ideális helyzetből kell kiindulni. Ez most azt jelenti, hogy felállt a 106 fős egyéni választókerületi jelöltcsapat, Márki-Zay Péter személyében a közös lista vezetőjeként a miniszterelnök-jelölt is megszavaztatott, és amiként ez megjósolható volt, az október 23-i összellenzéki rendezvényen valamennyi résztvevő jelenlétében felszállt a békepipa fehér füstje.

De máris itt a következő belső küzdelem, a közös lista összeállítása. Az előválasztási regisztráció során a jelölt-jelölteknek több nyilatkozatot kellett előfeltételként tenni. Arról is, hogy majd melyik frakcióba ülnének be. Ugyanakkor két rendkívül fontos, és számomra alapnak tekintett nyilatkozat valahogy elmaradt, és ezekről a kérdésekről nem is lehetett olvasni, hallani az egész előkészület során - azonban most ezek napirendre kerülnek. Az egyik számomra hiányzó deklaráció az lett volna, hogy minden egyéni választókerületben induló előjelölt vállalja: amennyiben a választók nem szavaznak bizalmat neki, nem szerepelhet a későbbiekben a közös listán sem. Vagyis ne lehessen a választói akaratot utólag mindenféle egyezkedéssel felülírni, a veszteseket így kárpótolni. Hisz ne felejtsük el, egy biztos bejutó hely „többet ér”, mint egy kétesélyes egyéni kerületben való megméretés. Nagyon nem jól adná magát, és az előválasztók lenézését is jelentené, ha majd olyan képviselő kapna mandátumot, aki elvérzett az előválasztáson, és győztes ellenfele pedig alulmaradt a kormánypárti riválisával szemben.

1994-től foglalkoztam választási statisztikával, és elemeztem a jelöltállítási stratégiákat. A magyar vegyes rendszerben sajnos a pártok a listák alapján nagyon ügyesen előre megtervezték leendő frakciójuk bejutási sorrendjét, így személyi összetételét, az egyéni választókerületek többnyire már „bebiztosított” személyek árnyékbirkózása volt, a csata nem az ő személyükről szólt, hanem egy további bejutó helyről a listájukon. Horribile dictu, az egyéniben vesztes, de listán bejutott képviselő még elégedett is lehetett, hisz nem kellett még csak látszatra sem később foglalkozni a kerületével. Reménykedtem, hogy ez a szerintem nem egészséges gyakorlat, mely valójában a párt-nomenklatúrák kialakulását szolgálja a választópolgárok beleszólási lehetőségeinek szűkítése mellett, nem fog visszatérni az ellenzéki együttműködés során, de attól tartok, a végleges listán nem egy „bukott” jelölt nevével fogunk találkozni, és nem is csak a végén.

A másik, ennél is kardinálisabb kérdés, hogy mi történik akkor, ha a jelenlegi eufória ellenére a Fidesz-KDNP többséget szerez 2022 áprilisában. Erről sem tájékoztattak minket az érintettek. Akkor is elfoglalják az ellenzéki padsorokat, és folytatják eddigi teljesen improduktív, megalázó biodíszlet szerepüket, vagy beismerve azt, hogy Orbán rendszerét a végső összecsapásban sem sikerült leváltani, lemondanak a teljesen súlytalan, ám jól fizető mandátumukról, mondván, ebben a színjátékban nem vesznek részt többé? Nos, ezt a nyilatkozatot hiányoltam, és hiányolom olyannyira, hogy magam ezen ígéret valamennyi jelölt és listás szereplő általi megtételéig biztosan az urnától távolmaradók táborát gyarapítom. És ezt a kijelentést elsőként a miniszterelnök-jelölt részéről várnám el.

Természetesen nem vagyok naiv, és magam lepődnék meg legjobban, ha ezt az általános deklarációt a kampány során megtennék, pedig ennek a szerintem morálisan elvárható viselkedésnek még mozgósító ereje is lehetne a jelenlegi rendszerrel nem elégedett bizonytalan vagy apatikus választópolgárok körében. Hisz ebből azt mindenki megértheti, hogy ez az utolsó lehetőség lesz, nincs tovább. Ráadásul egy esetleges negyedik Fidesz-győzelem után az EU számára már valóban egy érdektelen, saját akaratából „öngyarmati” sorba züllött ország leszünk, amiért az európai közösség a kisujját sem fogja mozdítani…

Ugyanakkor – felidézve a korábbi ciklusokban elhangzott felvetésekre adott válaszokat – tisztában vagyok azzal, hogy a kisebbségbe kerülő ellenzéki képviselők valószínűleg milyen indokokat hoznának fel, igazolandó parlamenti részvételüket.

Először is, a választók beléjük helyezték a bizalmat, nem tehetik meg, hogy nem képviselik őket odabent. Az érv hamis, a választók a bizalmukat a rendszerváltó képviselőbe helyezték, nem pedig egy súlytalan, cselekvésképtelen, statisztaszerepet játszó bábfigurába.

Aztán: képviselőként több jogosítvány illeti meg, ezekkel élve hatékonyabban tud majd küzdeni az orbáni teljhatalom ellen, mintha feladná mandátumát. Ez is hamis, vegyük sorba az elmúlt tizenkét év során ezáltal elért tényleges eredményeket, a számuk zérus.

A harmadik érv a parlamenti nyilvánosságra való hivatkozás szokott lenni, de az éles napirend előtti és alatti beszólásokkal és molinólengetésekkel paralizált kormányzat magába roskadó képviselőit sem nagyon lehetett lencsevégre kapni ebben a tucatnyi évben, amint sűrű „mea culpa” mantrázással fogadják be az ellenzéki javaslatokat.

Vagyis most egyedül a „mindent vagy semmit” jelszavával az ajkukon kellene belevágni a következő kampány vezérelte félévbe. Ezt a morális gesztust nem szabadna megtagadni azoktól a millióktól, akiknek éppen ők a megtisztulást és a megtisztítást ígérik.

Lehetne még további aggodalmakat is felvetni, például hogyan fog felállni – mert erre feltétlenül szükség lenne – egy előzetes árnyékkormány, amely mielőbb, már a kampány időszakában folyamatosan minden aktuális kérdésben, ha feltételes módban is, de megnyilvánul. Ám egyelőre most ennyi kérdőjelnek is elegendőnek kell lennie ahhoz, hogy a bizalmunkat előre hitelben megkapó ellenzéki politikusaink, valóban politikushoz méltóan ezekre reagáljanak.

Folyt. köv.(?)