Ha nagyon őszinte szeretnék lenni, akkor azt mondanám, hogy nagyon szívesen kimaradtam volna a filmből a politikai felhang miatt - mondta a színésznő, aki az új film egyik női főszereplője. Ha csak kicsit szeretne őszinte lenni, akkor mennyiben fogalmazott volna másképp? Mondjuk: ha kicsit szeretnék őszinte lenni, akkor azt mondanám, hogy kicsit szívesen kimaradtam volna a filmből, stb, stb. Tehát logikusan következtetve lehet az ember olyan kevéssé őszinte, hogy egyáltalán ne akarjon kimaradni ebből a filmből, és akkor nem szóltunk arról, hogy a színésznő a producer által igazgatott színház társulati tagja, és vajon mondhatott volna-e egyáltalán nemet? Holott nem is akart nemet mondani.
A színész sokféleképpen képes elhallgattatni az ösztöneit, bár belőlük él. Az öncsalás napi rutin, ha nem így lenne, néha nem tudna színpadra menni. Minden valamirevaló színész tudja, hogy az az előadás, amelynek az olvasópróbáján elaludt, a rendelkező próbáján megpróbálta megtanulni a szövegét, az emlékpróbáján azon imádkozott, hogy felidézzen valamit a rendező által sosem mondott instrukciókból, az a színész az összpróbájára pontosan tudja, hogy az előadás az életben nem fog összeállni, a halálfélelem tartja majd össze. Ám a főpróbahéten meggyőzi magát arról, hogy az előadás nézhető, és ő a maga részéről kihozta a szerepéből a legtöbbet. A többieket nem lehet nézni, de ő legalább megcsinálta. Ezt mondta az új filmben szereplő színésznő is, amikor szemrevételezte a végterméket. „Most, hogy leforgattuk a filmet, arra jutottam, hogy nálam volt Klára szerepe a legjobb kezekben.”
Mi egyébre juthatott volna? Az, hogy a színész legalább önmagának tessen, alapvetés. Ó, nem vicces ez! Nem az önmagában gyönyörködő Narcissusról beszélünk, hanem az embernek ember által való ábrázolásáról, amelynek eredményét immár nézőként nézi a színész a zsöllyéből, és onnan bizony hamarabb feltűnik minden hiba. Hamarabb veszi észre a hazugságát, mellébeszélését, leleplező gesztusait, koncentrálatlanságát, mint bármelyik kritikus.
Ám ha ebben a pillanatban a színész azt állítja, hogy nála volt a legjobb kezekben a szerep, akkor az azonosulás tökéletessége vagy tényleg felemeli a filmet a legjobbak közé, vagy győzött a színészi öncsalás, hiszen holnap is ki kell menni az utcára, be kell menni a színházba, föl kell menni a színpadra. Azt meg nem lehet másképpen, csak úgy, ha a színész biztos abban, amit csinált. Meg kell győznie magát, és hagynia kell, hogy azok, akikkel együtt dolgozott, meggyőzzék. Ők is azon vannak, hiszen nekik is túl kell élniük. A színész szívesebben áldozat, mint egy sikertelen produkció résztvevője. Mivel a sikertelenségben képtelenség osztozni, marad a mártírium. A produkció nem bukás, hanem valakik megbuktatják, nem kínos, hanem valakiknek az útjában áll, nem tévedés, hanem valakik elhazudják az értékeit. Ha meg így van, akkor megnyugszik a színész, vonásai kisimulnak, és úgy viselkedik, mintha valóban egy létező film valódi főszerepét játszotta volna el. „A magyar filmgyártás legkiemelkedőbb alkotásában.”