Ukrajna;Tibet;skótok;

Zárójelbe tett előítéletek

Kiforgathat magunkból és meglephet Vonnák Diána első, Látlak című, 17 novellát tartalmazó kötete. Nem mindig vagyunk felkészülve arra a sokféle hangra és élethelyzetre, amivel az egyes írások révén szembesülhetünk. Ugyanakkor „nem tűnik el a lábunk alól a talaj, ha nem kapaszkodunk a saját világunkba” – mondja a kultúrantropológusi szemléletet sem nélkülöző szerző.

Hatásukat tekintve a kötetben lévő 17 novella többsége bennem nagyon kényelmetlen érzetet keltett. Az idegenség megtapasztalása, s így akár a saját idegenségemé részben a nézőpontok sokféleségének köszön­hető – kor, nem, szexuális preferenciák alapján számos elbeszélővel akad dolgunk. E sokféle bőrbe bújás íróként nyilván egészen más élményeket eredményezett önben. Miféléket? 

Tényleg nem minden elbeszélőm bőrébe kényelmes belebújni, idegenkedhet az olvasó, hogy gyors váltásban ennyi helyre és helyzetbe kísér másokat. Ugyanakkor a saját élete mindenkinek otthonos a maga bajaival együtt is. Akkor kényelmetlen mások életébe látni, ha bekapcsol az önvédelem, és bizonyítani akarjuk, hogy mi nem ilyenek vagyunk, nem így viselkednénk. Szerintem nem kell ennyire védenünk magunkat. Nincs annál önazonosabb, mint mikor valakit csak úgy beengedünk, nem azért, mert hasonlít hozzánk vagy megfelel nekünk.

Nekem az volt a nagy kérdés, a kockázatvállalás, hogy magamban megtalálom-e a forrását mindegyiküknek: otthonos lehet-e a béranya, a kiégett építész, a szovjet mérnök szemszöge. Bováryné én vagyok, nagyon remélem. Szerintem az azzal kapcsolatos előítéleteinktől, hogy milyen fajta másság fontos, milyen nem, sokszor nem is látjuk meg a valódi másságot, vagy éppen túlmisztifikáljuk, és azt hisszük, leküzdhetetlen. Állandóan játszunk egymással, néha a távolságból lesz fegyver, néha a közelségből, az idegenség néha felszabadít, néha fojtogat, az otthon nyomaszthat, de gyógyíthat is. Számomra a kötetben különösen fontos volt kipróbálni, milyen, ha zárójelezzük az előítéleteinket, ha csak figyelünk. Lassan írtam, azt hiszem, olvasni is lassan érdemes.

Igen ám, de a novellák csak késleltetve fedik fel a megszólaló elbeszélők nemét, korát vagy egyáltalán a létezésének helyét a világban – ez nem éppen az idegenség érzetét erősíti az olvasóban? 

Természetes, ha az olvasó tudni akarja, mibe csöppen, hiszen akkor, ha kell, eltávolíthatja magától az olvasottakat. Sokat kérek, tudom, de azt szerettem volna, hogy ne tegye ezt, hagyja, hogy fogjam a kezét, és jöjjön a szöveggel. Nem kapja meg csomagban az elbeszélés elején, hogy, mondjuk, „India, Delhi, elefánt, szári”, beindítva egy csomó asszociá­ciót benne. Ehelyett beszélni kezd valaki, aki a hegyekben eltűnt kollégáját keresi, aki abortuszra kíséri a barátnőjét, aki a nagymamája halálával igyekszik megbékélni, aki hirtelen örömében a hideg tengerbe ugrik. Fokozatosan rajzolódik ki az elbeszélő szemszöge által, hogy milyen világra is nézünk. Ez a játék lényege: ha meglep, mikor kiderül, hogy férfi az elbeszélő, az megmutat valamit arról, amit általában a férfiakról gondolok.

A kortársak közül kivel érzi rokoníthatónak az írásait? Én bizony nehezen tudnék párhuzamokat találni. 

Olvasóként sok kortársat szeretek, és nem feltétlenül azért, mert valami hasonlót csinálnak. De Terék Anna Halott nők című verseskötete hasonló vizeken evez, és nagyon sokszor olvastam írás közben. A többi könyve is fontos számomra, de ez a kötet különösen. Szerepjátékosan különböző életeket szólít meg, csak lírában, és a női perspektíva különösen hangsúlyos. Emellett például V. S Naipaul trinidadi Nobel-díjas író szemlélete is közel áll hozzám. Tetszik, hogy kérdései voltak a világról, és úgy alakította az életét, hogy megszerezze a tapasztalatokat, amelyek segítettek megválaszolnia őket. Ugandába és Indiába költözött, hogy a felbomló gyarmatbirodalomról írjon, a legintimebb kíváncsisága mindig kifelé, a világba vezette.

Az egyes novellák színterei is igen változatosak: az észak-skóciai tájtól Magyarországon, Ukrajnán keresztül, a Közel-Keleten át a Himalája kolostoraiig. A kultúrantropológusi szakmai életrajzából tudni lehet, hogy ezeken a helyszíneken személyesen is megfordult. Mi vitte a tibeti szerzetesnők körébe, mi a háborús övezetekbe? 

A Himalája iránt, sok magyarhoz hasonlóan, Baktay Ervin Kőrösi Csoma Sándor-könyve keltette fel az érdeklődésem még kamaszkoromban. Tudtam, hogy nem turistaként, hanem mélyebb-lassabb módon szeretnék eljutni oda. Az egyetemi éveim alatt olvastam arról, hogy a nap­energia-felhasználása szempontjából mennyire kitüntetett régió a Himalája, s azt is tudtam, hogy erősen megváltoztatta a napelemek használata a buddhista kolostorok életét, így ennek vizsgálatára kidolgoztam egy projektet, és pályáztam vele. Nagyon izgalmas volt ebben a geopolitikai­lag instabil tartományban – India Pakisztánnal és Kínával határos, katonákkal teli területén – kutatni. De később azt éreztem, nekem a Berlin–Vlagyivosztok-tengelyen, a volt keleti blokkal van dolgom. A hidegháború vége érdekelt, a gyors és durva átalakulás, a kelet-európai társadalmak amnéziája és útkeresése. Ukrajnát választottam, még a forradalom előtt pályáztam, de mire elkezdtem a kutatást, azzal kellett szembesülnöm, hogy egy háborús országba fogok menni. Frontközelben keveset voltam, de az egész országot átformálta a háború.

A kötet fülén az olvasható, hogy a szerző „Ukrajnában, Magyarországon és az Egyesült Királyságban él”. Hol van otthon? 

Ebben a három országban mindenképp. Budapesti vagyok, fontos nekem ez a város, ez a horgony, de a felnőtt életem nagyját máshol töltöttem. Bonyolult, hosszas folyamat gyökeret ereszteni valahol, de én rengeteget kaptam ettől, nem bánom, hogy nincs kizárólagos választásom.

Már a kötete címe is a vizualitást helyezi előtérbe, és a novellákat is egy-egy saját maga készítette fotó vezeti be. Mi a funkciójuk? 

Két okból szerettem volna fotókat. Az egyik: ahogy említettem, lassan érkezünk meg a novellákban, ám ezek a képek mindjárt az elején, a maguk furcsa módján mégiscsak némi támpontérzetet adnak: játékba hívnak, megelőlegezik a szöveget, hogy hova is tartunk. Jó esetben kicsit ellentartanak a fokozatosságnak: tisztább lesz, ki az, aki beszél és hol is járunk. A másik ok: egy szépirodalmi mű esetén soha nem tudhatjuk, hogy a történetek mennyire valósak, eleve kérdés, attól valós-e valami, hogy „megtörtént”. Ezekkel a képekkel, szintúgy játékosan, erre a kettősségre utalok.

+1 kérdés 

Kultúrantropológusként a világot járva mennyire számít egzotikusnak, idegennek az egyes területeken? 

Akcentussal, szokatlan gesztusokkal, a szabályokat akaratlanul áthágva élni sokszor kimerítő, és bevándorlóként ez megúszhatatlan. Fehér, szőke nőként sem könnyű kezelni, hogy a világ sok területén a testem szexualizált tárgy. Innen nézve tudtam igazán értékelni a láthatatlanság luxusát, amelyet Budapesten felnőve természetesnek ­vettem.

Fontos volt megtapasztalnom, milyen nem többségben lenni, milyen, ha állandóan megnéznek, méregetnek, felkérdeznek, alapvetőnek gondolják, hogy magyarázattal tartozol. Ugyan ettől nem fogom tudni, legalábbis a zsigereimben, milyen érzés például romaként, hajléktalanként, vagy látványos testi mássággal élők számára a városban közlekedni, és nagyon fontos, hogy ne keverjem össze a saját tapasztalataimat az övékkel, de a folyamatos kitettség érzése segített tudatosabban, több empátiával járni mindenhol. Segít nevetni is bizonyos visszásságokon, nem leragadni a saját sérelmeimen.

Remélem, ebből beszivárgott a novellákba is valami, hogy aki olvassa, utánam ugrik, és meg tudom mutatni, hogy nem tűnik el a lábunk alól a talaj, ha nem kapaszkodunk a saját világunkba.