Semmilyen mutatóban nem lehet összehasonlítani a labdarúgást a vízilabdával, előbbiben annyival nagyobb a könyöklés már utánpótláskorban is, hogy a két műfaj összevetése semmiképp nem kompatibilis egymással. A kormányzati támogatási rendszer azonban van annyira sajátságos, hogy a sportágakra költött összegeket mindezek ellenére is érdemes párhuzamba állítani az eredményességgel. Labdarúgás kontra vízilabda. Előbbi a rendszer torzulása révén kivételes előnyöket élvez, ez százmilliárdokban mérhető, az erőszakos támogatási rendszer a stadionépítésektől a túlárazott közvetítési jogdíjakig széles skálán érhető tetten. Plasztikusan mérhető eredmény azonban ebből nem jelentkezett, a magyar labdarúgás utánpótlása ugyanott tart, ahol évtizedekkel ezelőtt. A sportág nem profitált a pénzesőből.
Az ellenpólust könnyű megtalálni: a tokiói olimpia óta rendezett összes világversenyen valamennyi utánpótlás-válogatott bejutott a legjobb négy közé. Mármint vízilabdában. Az U15-ös leány Eb Szentesen aranyéremmel zárult, az U17-es fiú Eb Máltán borzzal, az U17-es leány Eb Sibenikben ugyancsak bronzéremmel. Aztán jött az U20-as férfi vb prágai 4. helye, míg legutóbb az U20-as női vb-n Izraelben nyert bronzérmet a korosztályos válogatott.
Ezek a tények, ezzel szemben labdarúgásban az összes korosztály esik és kel. Hiába Telki, a luxus, a Mercedes busz, a kiemelt támogatás, az országos akadémiai hálózat. Az erre fordított erőforrások hatékonysága nem éri el a távfűtését.
A legfájóbb a magyar U21-es labdarúgók szereplése, a csapat a hazai rendezésű márciusi Európa-bajnokságon a hollandok ellen 1-6-tal zárt a csoportban. Előtte már volt két vereség, ami azt jelentette, hogy a felnőtt válogatottsághoz korban a legközelebb álló elit társaság három mérkőzésen három vereséggel, 2-11-es gólaránnyal búcsúzott. A játékosként európai karriert befutott Gera Zoltán szövetségi edzőként nem csinált látványos karriert, akkor azt nyilatkozta: „Nem abból kell kiindulni, hogy ilyen rossz az utánpótlásunk, helyén kell kezelni ezt az eredményt.” Gera maradt a tisztségében.
Alighanem a versenyhelyzet hiánya okozza a legnagyobb problémát a magyar futballban, és ezért van az, hogy a Margitszigeten két négyzetkilométeren több szakmai intellektus összegződött, mint országszerte a komplett labdarúgásban. Nem csak nevekben, hanem pályafutásokban is tetten érhető a különbség. Vízilabdában nem a sportágból, hanem a sportágért élnek, a pólót az elnöktől az összes kapitányig rajongásig szerető, világszinten is eredményes szakember irányítja. Réges-régen a magyar futballnak is voltak világsztárjai. Ők akkor nem jutottak szóhoz. Akik meg ma fújják a passzát szelet, messze vannak elődjeik státuszától.
