Minden idők legprovinciálisabb labdarúgó NB I-ében második az FTC, nyolcadik a Honvéd, kilencedik az MTK, tizenkettedik (utolsó) az Újpest. A Vasas meg az NB II-ben nyomul. A bajnoki címvédőt Budapest adja, de ilyen kicsiny nem volt korábban sosem. Már azon is nyelni kell nagyot, hogy az FTC a Kisvárda mögött második. Aztán ott a felcsúti PAFC (3.), a Mezőkövesd (5.), a Paks (6.). Jó, a Gyirmót csak 11., de megelőzi az Újpestet.
E „megyei” első osztály is túl erős a fővárosnak.
Pedig hát oly korban élünk mi e földön, amikor öt meccsen együttvéve 11 690 nézőt jegyeznek. Ez nem jelenti azt, hogy ennyi is volt, sőt gyanítható, kissé felkerekítették a számot. A hatodik mérkőzésről, a Honvéd felcsúti vendégjátékáról a Magyar Távirati Iroda diszkréten annyit közölt: Pancho Aréna, v. (vezette) Bogár. Nyilván oly kevesen voltak a labdarúgás helyi katedrálisában, hogy arról jobb említést sem tenni. A Nemzeti Sport 1500-ra taksálta a jelenlévők számát, így a forduló látogatottsága 13 190-re, átlagban 2198-ra emelkedett.
Na most, a huszonegyedik századot megelőzően az 1917/18-as évadban volt háromezer alatt a középérték (2484). Akkor még tartott az első világháború. Csaknem kilencven esztendőnek kellett eltelnie, amíg a 2006/07-es szezonban újra 3000 alá került az átlag (2667). Azóta tizenegyszer sikerült ezt megismételni, és csupán négyszer haladta meg a minimális „álomhatárt” az érdeklődés. Jelenleg tizenegy forduló után 2770-nél tartunk, különösebb hejehujára nincs ok.
E kisszerű közegben kiváltképp kirívó a fővárosi visszaesés. Mert a magyar futball központja a dicsőséges évtizedekben mindig is Budapest volt, csak az 1934-es vb-re öt válogatottat delegáló debreceni Bocskai, az 1944-ben bajnok Nagyvárad, a hatvanas és a nyolcvanas években is bajnok Győri ETO, valamint a hetvenes-nyolcvanas esztendők Videotonja tudott konkurálni a fővárossal, amikor még világszínvonalon vagy annak közelében mozgott a hazai labdarúgás.
A fölény azonban átütő. Az öt hajdani budapesti nagy csapat összesen 546 évadot töltött az NB I-ben, 85 bajnoki címet és 58 hazai kupagyőzelmet aratott, a két magyar vb-finalista válogatott keretének döntő hányadát adta, sőt 1938-ban egyedül az akkor már marseille-i Kohut lógott ki a sorból, ahogyan az 1964-es Eb-bronzérmes gárdában a tatabányai Gelei kapus volt a kakukktojás. (Amúgy nem védett egy percet sem az Európa-bajnokságon.) Az 1972-es Eb-negyedik keretben szintén a tartalék kapus pécsi Rapp, valamint a fehérvári Kovács József képviselte a fővároson kívüli világot.
Ha már itt tartunk, ötven éve a következőképpen festett a bajnokság élmezőnye: 1. Újpest 51 pont, 2. FTC 49, 3. Vasas 47, 4. Honvéd 43, 5. MTK 40. Még a hatodik helyet is fővárosi csapat, a Csepel (38) szerezte meg. A válogatottba meghívott huszonhárom játékos közül csak négy nem volt az FTC, Honvéd, Újpest, Vasas kvartett tagja, a címeres mezes együttes pedig a nem hivatalos világranglista hatodik helyén állt Brazília, az NSZK, Anglia, Olaszország és a Szovjetunió legjobbjai mögött. A pozíció 1972-ben sem romlott, akkor NSZK, Brazília, Anglia, Lengyelország, Olaszország, Magyarország volt a sorrend. Hetvenkettőben az Eb négyes döntőjén kívül olimpiai döntőben is szerepelt Illovszky Rudolf szakvezető együttese, míg az FTC az UEFA Kupa elődöntőjébe, az Újpest a BEK negyeddöntőjébe jutott. Hogy nem ment még tovább, az egyrészt azon múlt, hogy a ferencvárosi Szőke itthon és idegenben is tizenegyest hagyott ki a Wolverhampton ellen (2-2, 1-2), míg az újpesti Horváth a Megyeri úti tizenhatosról fejelt (!) öngóllal örvendeztette meg a Celticet (1-2, 1-1).
Az idő tájt az Újpest keretében tizenöt olyan labdarúgó sorakozott, aki szerepelt a válogatottban, ez a szám az FTC-nél tizennégy, a Vasasnál tizenhárom, a Honvédnál tizenkettő volt. Azért csipegetett a vidék is: 1972 kora telén nemhogy a válogatott és a Vasas, de még a Komlói Bányász is dél-amerikai túrára utazott. Attól kell tartani, egyhamar aligha érkezik meghívó Argentínából, Brazíliából vagy Uruguayból. Szóba jöhet Azerbajdzsán, Fehéroroszország, Kazahsztán, Türkmenisztán.
Szervusz, Budapest.
