Orbán külpolitikája ától cettig

Október 26-án a magyar kormányfő igen rangos módon fogadta Budapesten Európa egyetlen olyan jelentős politikusát, akiből bizonyosan soha nem lesz kormányfő.

Tényleg jelentős politikus Marine Le Pen, hiszen egy évtizede a francia szélsőjobb vezetője (előtte három évtizeden át édesapja volt az, akit ő maga záratott ki a pártból az idilli családi élet mint egyik legfontosabb hagyományos érték nagyobb dicsőségére). Kiemelkedően sok, 23 képviselője van az Európai Parlamentben. Arra azonban esélytelen, hogy valaha is elnökké válasszák. Franciaországban ugyanis máig tabu a szélsőjobbal való együttműködés, és ezért az elnökválasztás az első fordulóban dől el: bírhat akár egyharmados támogatottsággal is a szélsőjobb jelöltje, bárki legyen is a második fordulóba bejutó másik jelölt, le fogja győzni a vállalhatatlant. (Külön kérdés, hogy mára a francia szélsőjobb megosztottá vált, és Marine Le Pen pozíciója azon belül is megrendült. Az pedig az orbáni politika hamvas báját jellemzi, hogy amikor ellenlábasa, Éric Zemmour Budapesten járt, a kormánysajtó nem győzte éltetni, Marine Le Pent pedig puhányként ócsárolni.)

Nem ez a helyzet a szélsőjobbhoz – vagy fogalmazzunk finomabban, az euroszkeptikusokhoz – tartozó minden politikussal. Lengyelországban most is szövetségese van hatalmon (még ha a PIS nem újkeletű populista is, hanem ókonzervatív párt). Jó ideig komoly esélye volt annak, hogy Olaszországban Matteo Salvini kormányra kerül. Volt idő, amikor beláthatatlan volt, hogy meddig tarthat Heinz Strache Szabadságpártjának felívelése Ausztriában. Európán kívül pedig ott volt Trump 2016-os győzelme. Miféle út vezetett oda, hogy Marine Le Pen látogatásának örvendhettek a főváros lakói?

Néhány évvel ezelőtt Orbán Viktor azt gondolta – és mondta is egészen nyíltan –, hogy új korszak, valóságos forradalom küszöbén áll a világ: hozzá hasonlóan gondolkodó erők kerekednek felül világszerte. Az események szinte pillanatokon belül rácáfoltak erre a várakozásra: Trump bukott, az európai parlamenti választáson nem tudott megerősödni a szélsőjobb. Ez azt jelentette, hogy azok az álmok, hogy jelentős szerepet játsszon a nemzetközi politikai életben mint a győztes trend egyik első és karakteres képviselője, szertefoszlott.

Ettől kezdve B tervben kellett gondolkodni. A legfontosabb cél az lett, hogy a magyar miniszterelnök ne szoruljon a sarokba az EU-n belül, vagyis ne fenyegesse otthoni hatalomban maradását komoly nemzetközi nyomás. Ezt biztosította, hogy az Európai Néppárt részeként számíthatott arra: a legnagyobb EP képviselőcsoport legalábbis fékezi a vele szembeni egyre ingerültebb támadásokat. Orbánt szélsőjobbra tolódó belpolitikája azonban olyan külpolitikai lépések felé sodorta, amelyek elkerülhetetlenné tették a Néppárt számára, hogy megszabaduljon tőle.

Ezután egy C tervvel kellett megelégedni. Arra kellett törekedni, hogy elkerülje a legrosszabbat: azt, hogy teljesen elszigetelődve olyan helyzet állhasson elő, amelyben nincs, aki a legsúlyosabb szankcióval szemben vétót emeljen mellette az EP legfőbb irányító testületében, az Európai Tanácsban. Úgy tűnt, hogy erre a legjobb biztosíték a lengyel-magyar dacszövetség. És ugyanezt célozta a szinte romantikusan viharossá váló barátság a kormányra jutáshoz talán legjobb esélyekkel bíró szélsőjobb politikussal, Salvinivel (és persze Janez Jansával, bár azért azt aligha gondolhatja bárki is komolyan, hogy a 2 milliós Szlovénia fog keresztbe feküdni az úton, amelyen az EU elindul).

És ez teszi érthetővé, hogy miért kerülte Orbán szinte látványosan a Le Pennel való barátkozást, jóllehet a szélsőjobbot megosztó talán legfontosabb kérdésben, a Putyinhoz való viszonyban éppen hogy vele árul egy gyékényen. Csakhogy nyilvánvaló volt, hogy Le Pennek soha nem lesz módja arra, hogy megvétózza a Magyarországgal szembeni legsúlyosabb szankciót az Európai Tanácsban, merthogy Le Pen soha nem lesz Franciaország elnöke.

Az október 26-i budapesti találkozás a legfontosabb esélytelennel azt jelenti, hogy életbe lépett a D terv, amelyben Orbán azzal számol, hogy nemcsak Marine Le Pen, de ő maga sem lesz jelen az EU-s országok legfelső vezetőinek grémiumában. Marine Le Pennel valójában nem Magyarország miniszterelnöke tárgyalt, hanem a Fidesz elnöke, aki egy vesztes választás utáni időre készíti elő fel magát és pártját.

Orbán néhány év alatt eljutott az A tervtől ha nem is a német abc utolsó, c-nek ejtett utolsó betűjéig, a Z-ig, de annak küszöbéig, a D-ig. (A „cet” akkor következne be, ha megtörténne az elképzelhetetlen, és megszűnne maga a Fidesz is; de hát elképzelhetetlen volt a Szovjetunió Kommunista Pártjának megszűnése is 1991-ben.)

Az utóbbi időkben érzékelhető volt, hogy a kényelmes pakolás, amellyel a NER elkezdett összeszedni minden értéket, amely a nemzeti vagyonban található, lázas kapkodássá válik. Orbán október 23-i beszédét Horn Gábor úgy értékelte, hogy az már a jövő évi választási vereségre akarta felkészíteni a Fidesz tábort. A Le Pennel való találkozó azt mutatja: immáron a külpolitika is erre vonalra állt át.