Egyedül szállok fel a buszra, vasárnap van, alig ebéd után, nemigen utazik a faluból a városba ilyenkor senki. A buszmegállóban oda is int egy biciklis férfi, majd már távozófélben még odaszól, hogy ritkábban járnak ilyenkor.
Bólintok, a menetrend az orrom előtt, jön is a kanyarban nemsokára a munkaszüneti napra rendelt járat. Az utastérben sincs senki, válogathatok, hová ülök. Ösztönösen húzódom a baloldalra, a lehető legnagyobb ablak mellé, onnan látni legjobban a szőlő dombokat, és az út menti elkerített réten legelésző teheneket. Néhány hónapja még számolgatni is lehetett őket, melyiknek született már meg a borja, és melyiknek van még mindig terjedelmes vemhe, hogy aztán nyár közepére vidáman tarkítsák majd együtt a zöld füvet, itt egy fehér kis jószág, amott meg elnyúlva kérődzve az anyja. Most, így november elején elvétve látni csak a csordát, meg is ritkult az állomány jócskán, a szaporulatot eladják, újabb ellés majd csak jövőre várható.
A szőlőt már leszedték mindenütt, még úgy is, hogy az idei szüret jócskán beleért az ősz végébe, később kezdődött, később is ért véget. Nehéz volt a tavasz, hosszú, hideg és esős, aztán előbb jég, majd afrikai hőség érkezett, s augusztusban újabb lehűlés: aggódva figyelte mindenki az ízeket, savakat, cukorfokokat a bogyókban. A vénasszonyok nyara tette aztán helyre, amit tennie kellett, szép hosszú napsütötte három hetet eresztve ránk épp az érési szakasz legvégén, a zamatos borok lehetőségét is megteremtve ekképp.
Kendőbe bugyolált idős asszony száll fel a következő faluban. Két hatalmas szatyrot vonszol maga után, az egyikben összecsörrennek a az üveg mécsesek, a másikból szinte kifolyik a kerti krizantém, nem afféle termesztett, nagy fejű, hibátlan, hanem összevissza-színű, szétálló szirmú, esetlen. A sofőr nem mozdul, így én ugrom oda az egyik szatyorért, kérdem, hova ülne le, azt mondja, mindegy, állhat is, csak a szatyrokat tegyem az ülésre. A következő megállóig megy, a temetőbe. Máskor elviszi valaki autóval, de az a valaki most kórházban van, műtötték, így csak magára számíthat.
Úgy beszél hozzám, mintha minden reggel találkoznánk a faluban, mintha tudná, ki volt apám, anyám, ismerte volna az összes felmenőm. Magától értetődőn tegez le és kérdezget, és ugyanilyen módon meséli el három perc alatt négy mondatban az egész életét. Buszsofőr volt az ő férje is, int a mienk felé, de már harminc éve nincs vele, azóta kell egyedül elrendezni mindent, és menni ilyenkor két hatalmas szatyorral a temetőbe, hogy legyen fény meg virág a síron. Nyolcvanhatodik születésnapját ünnepelte nemrég, ötvenhat volt, amikor egyedül maradt. Ha lenne kedve, kiszámolná, hány hónap, hány nap, hány perc és hány másodperc a magány, de az ő korában már nem számolgat az ember, csak az aznapot nézi, reggeltől estig, aztán estétől az újabb reggelig, annyit kell belátni, annyit kell megélni, nem többet.