„Esztendők óta folyik Magyarországon majdnem büntetlenül egy csúnya komédia Petőfi nevével Petőfi ellen. Petőfibe kapaszkodva ágálnak, ámítnak, sürögnek, gyarapodnak olyanok, akiket az a néhai isteni fiatal ember, aki haragudni is jobban tudott, mint mi, ha velük él, okvetlenül véresre ver. Rossz könyvek, farizeus beszédek, lelketlen ünnepek, lelkes üzletek omlanak és ömlenek. És egyszerre csak teljes vakmerőséggel már teljesen a magukénak hirdetik Petőfit éppen azok, akiket Petőfi legjobban utált. Népellenes urak, apáca-telepítő mágnás-asszonyok, cifra reverendás papok, s nagyurak galád szolgái jönnek elénk – Petőfivel. És azok, akiket Petőfi még jobban utált: a gyávák, az üres, hazug honfiaskodók és mindenek fölött a rossz írók, a tehetségtelenek” – írta Ady Endre 1910-ben.
Az idézet híven jelzi: a költő utóélete a politikai-ideológiai kisajátítások változatos kísérleteit sorjázza – egy részükből Margócsy István egész szöveggyűjteményt állított össze (Jöjjön el a te országod, 1988). E törekvések torzításainak végtelen – egyszer-egyszer kifejezetten mulatságos – sorából mindössze kettőt említünk. „Petőfi forradalmár volt, de nemzeti forradalmár” – vélte 1922-ben a kurzusideológus Klebelsberg Kuno. A kultuszminisztert természetesen, egy pillanatra sem zavarta, hogy definíciója nem igazán egyeztethető össze a francia jakobinusok nyomán „világszabadságról” álmodozó költő valóságos eszméivel, igaz: demagóg szófordulata nem is arra készült, hogy kiállja valamiféle szakszerűség próbáját.
S persze, ma már a kommunista Horváth Márton beszéde is – szinte abszurdnak tetsző fordulataival – leginkább önmaga paródiájának tűnik: „A történelem nemcsak igazolta, hanem meg is valósította Petőfi minden forradalmi célkitűzését. Ha köztünk lenne – nemcsak a harcos és munkás népünk láttán dagasztaná újra keblét az indokolt nemzeti büszkeség. Látná, hogy nép, országgyűlés, kormány, honvédség – egy és ugyanaz, és intézményeinkben az ő forradalmi szelleme is testet öltött” (Lobogónk: Petőfi, 1949). „Egy és ugyanaz”, ami ugyan tény volt, de épp ez adhatott volna okot nem csekély aggodalomra.
„Hiába minden szép és jó beszéd, / Ha meg nem fogjátok az elejét, / Ha a kezdetnél el nem kezditek… / Sajtószabadságot szerezzetek, Sajtószabadságot, csak ezt ide! / Ez oly nagy, oly mindenható ige / A nemzetben, mint az isten »legyen«-je, / Amellyel egy mindenséget teremte” – olvashatjuk Az Országgyűléshez (1848, február) című versében. „Ma született a magyar szabadság, mert ma esett le a sajtórul a bilincs… vagy van olyan együgyű, ki azt képzelje, hogy szabad sajtó nélkül lehet bármely nemzetnek szabadsága?”– írja Petőfi forradalmi naplójának 1848. március 15-i bejegyzésében.
Majd a nagy nap előzményeire március 17-én visszatekintve ezt ítéli feltétlen kiemelendőnek: „Logikailag a forradalom legelső lépése és egyszersmind fő kötelessége szabaddá tenni a sajtót…” Petőfi neves biográfusa, Fekete Sándor is utalt arra, hogy a költő egy olyan forradalom vezetésében töltött be kulcsszerepet, mely a sajtószabadság kivívására alapozódva voltaképp az egész világtörténelemben ritkaságnak számít. Nyilvánvaló tehát, hogy poétánk öröksége élesen – és kibékíthetetlenül – szemben áll minden olyan rezsimmel, mely a nyilvánosságot korlátozni, szűkíteni próbálja, s amelyik a sajtót mindenekelőtt propagandaeszköznek tekinti, és ennek megfelelően manipulációs gépezetként használja.
„A kastély s a parókia” szövetségének, vagyis az egymással szorosan összefonódó világi és egyházi hatalmasságok privilégiumainak metsző kritikája szintén a költő forradalmiságának lényegi vonásai közé tartozik. A felvilágosodás, illetve a francia forradalom legendás képviselőinek szellemében a klérus tagjait olykor egyenesen a hiszékeny nép tudatos megtévesztésével vádolja: „Ahol pap emelt szót, / Ott az igazság megfeszíttetik, / Az igazság szörnyethal ott. A pap / Minden szavára / Egy ördög áll elé, / S az ördög nem hatalmasabb, / De ékesebb szólású, mint az isten, / S ha tettel győzni nem tud, / Tud elcsábítani.” Az apostol e részletének művészi igazsága kétségtelen, ami ezen túlmutatna (a benne rejlő holbachi végletesség, a szándékos becsapás hitelességének kérdése), nem lehet e cikk témája. Tény viszont, hogy Zoltán fiát nem szívesen kereszteltette meg, azt szerette volna, ha megmarad „becsületes pogány embernek”. Mindenesetre, az egyházakkal eleven szimbiózist alkotó, az állam és az egyház modern szétválasztását részben visszavonó, azaz ilyen értelemben is „keresztény” kurzusok aligha lehetnek őszinte barátai a költő eszmei hagyatékának.
Az urak és a nép, a gazdagok és a szegények, a privilegizáltak és a jogfosztottak következetes megkülönböztetése és az utóbbiakkal vállalt feltétlen szolidaritás Petőfi kései világnézetének lényegi vonása (a példákat mindannyian ismerjük: A nép, A nép nevében, Dicsőséges nagyurak, stb). Aki a költő szellemére hivatkozik, az a képmutató cinizmus kockázata nélkül ab ovo nem állhat a másik oldalra.
„Évek óta csaknem kirekesztőleges olvasmányom, reggeli és esteli imádságom, mindennapi kenyerem a francia forradalmak története, a világnak ez új evangyélioma, melyben az emberiség második megváltója, a szabadság hirdeti igéit” – avat be bennünket már idézett forradalmi naplójában Petőfi a szellemi tájékozódásának forrásaiba. Tudjuk, hogy könyvtárában megvolt Saint-Just A forradalom szelleme című műve, melybe 1848-ban saját kezűleg jegyezte be: „Petőfi Sándor kincse”. Azzal, hogy a francia forradalom intranzigens jakobinusainak legfontosabb eszméivel, törekvéseivel – köztük a zsarnokölés jogosságának gondolatával – is azonosult, a magyar reformkor és az 1848-as forradalom legradikálisabb képviselői közé emelkedett. Elvbarátai például Táncsics Mihály és Vasvári Pál lettek: világnézete révén tehát Petőfi egy szűk kisebbséghez tartozott, ennek hátrányait azonban tudatosan vállalta. Bármely, önmagát konzervatívként meghatározó rezsimnek számot kell vetnie ezzel az életrajzi ténnyel, mielőtt a költő nevét könnyelműen a zászlajára írná.
Ugyancsak az 1848-as naplóban olvashatjuk: „Az utókor mondhatja rólam, hogy rossz poéta voltam, de azt is fogja mondani, hogy szigorú erkölcsű ember valék, ami egyszóval annyi, mint republikánus, mert a respublikának nem az a fő jelszava, hogy »le a királlyal!«, hanem a »tiszta erkölcs«. Nem széttört korona, hanem a megvesztegethetetlen jellem, szilárd becsületesség a respublika alapja”. Politika és erkölcs egysége természetesen elválaszthatatlan a személyes morális elvektől: „Ha férfi vagy, légy férfi, / Legyen elved, hited / És ezt kimondd, ha mindjárt / Véreddel fizeted.” – Azonnal belátható: ha egyáltalán létezik olyan politikai kurzus, mely a „szigorú erkölcsű” poétát választja ideálképéül, igen könnyen nevetséges hipokritaként, afféle Tartuffe-ként lepleződne le.
„Petőfi nem alkuszik” – figyelmezteti Ady a mindenkori kurzusembereket arra, hogy a nagy költőelőd szelleme alkatilag ellenáll bármiféle kisajátítási kísérletnek. Azóta nagyot változott ugyan a világ, de ebben alku ma sincs.
