Nem csupán sportberkekben keltett megütközést az a tervezet, amelynek értelmében a jövőben önkormányzatokon kívül más szervezetek, sőt, magánszemélyek is állami sporttelephez juthatnának. Lapunk a november 5-i számában (Orbánék lepasszolnák a méregdrága sportpályáikat) már cikkezett a nemzeti vagyon kezeléséért felelős tárca nélküli miniszter, Mager Andrea által benyújtott törvénymódosító javaslatról, amelynek értelmében: "a sporttelepként nyilvántartott állami tulajdonban lévő ingatlant a tulajdonszerző a tulajdonszerzést követő 15 évben köteles elsődlegesen sportcélokra használni, és ezt az ingatlan másodlagos jellegű hasznosítása sem veszélyeztetheti.”
Az állami vagyont előszeretettel magánosító kormányzat legújabb intézkedése törvényszerűen táplálta azon félelmeket, melyek szerint akkor most a sportpályáknak is annyi, az eddigi telepek megint beépülnek majd lakóparkokkal, benzinkutakkal, effélékkel.
„Minden ilyen újításban rejlenek kiskapuk, de itt mindenekelőtt arról van szó, hogy az utóbbi évtizedben megépült és/vagy korszerűsített sportingatlanok fenntartása mind magasabb összegre rúg, az állam pedig e tehertől szabadulni próbál” – nyilatkozta lapunknak Tompa Andor, aki 2000 óta elnöke a Sportlétesítmények Magyarországi Szövetségének, 6 éven át vezette a Tatai Edzőtábort, korábban 18 éven át a nyíregyházi szabadidőközpontot, és aki a téma oktatója a Testnevelési Egyetemen (Tompa és kollégái szeretnék elérni, hogy idővel a sportközpontok élére kizárólag sportlétesítmény-menedzser szakon végzettek kerülhessenek majd).
A szakértőtől mindenekelőtt azt kértük, határozza meg, mit jelent a sporttelep, egyaránt a kategóriájába tartozik-e a falusi focipálya és a Duna Aréna sportuszoda is?
„Minden versenyhelyszín sporttelepnek minősül, amelynek szabályrendszere arról határoz. Például egy maratoni futóverseny esetében az utca a sporttelep, de jelen esetben itt nyilvánvalóan lőterekről, uszodákról, atlétikai- és különféle sportágak által használt ingatlanokról van szó” – rögzítette Tompa. Sem neki, s tudta szerint másnak sincs konkrét száma arról, hogy ma hazánkban hány sporttelepet tartanak nyilván, de úgy véli, mintegy 15 ezerről lehet szó (ebben nincsenek benne például a kisebb tenisz- vagy squash-pályák).
Hogy ezek összértéke hány milliárd forintra tehető, arról végképp nincsenek adatok. Ami biztos: a Pécsi Tudományegyetem egyik szakkönyve szerint 1993 és 2011 között az állami sportlétesítmények összvagyona 170 milliárd forintról 90 milliárdra zuhant a rendszerváltást követő időszakban (azóta felmérés a témában nem készült). Az 1996-os sporttörvény és a 2004-es módosítása épp az értékmegőrzést célozta, azt hogy ez a vagyon a továbbiakban ne apadjon.
Arra a fölvetésre, hogy ezek után most mégis – jóllehet, 15 éves lauffal – e negatív tendencia (elvileg) folytatódhat, Tompa úgy reagált: „Engem is meglepett a tervezet híre, ugyanis nem volt előjele, a sportszervezetekkel nem történt előzetes egyeztetés. Ennek ellenére úgy gondolom, a szerződéskötés során, a megfelelő garanciák lefektetésével jó kezekbe kerülhet az állami vagyon” – mondta Tompa, s rámutatott, más megoldás nem is igen látszik: vegyük csak példaként Diósgyőrt vagy Szombathelyt, mindkét helyszínen az önkormányzat ódzkodott átvenni az új létesítmény üzemeltetését.
„Az önkormányzatok sincsenek olyan helyzetben, hogy bevállalhatnának újabb tekintélyes kiadást. Ellenben a sportegyesületek a jó gazda gondnokságával tudják majd üzemeltetni a saját tulajdonukat” – szögezte le a jelenleg Tata város sportreferenseként dolgozó Tompa. Adódik a kérdés: ha az önkormányzatoknak nem megy, hogyan megy majd az üzemeltetés a sportszervezeteknek? Tompának erre a tao a válasza: a társasági adóból áldozhatnak e célokra.
„Ráadásul végre elkezdenek majd számolni, nem lesz mindegy, hogy órákon át folyik-e a víz, ég-e a villany. Rá lesznek kényszerítve a visszafogottabb fogyasztásra és a terület minél hatékonyabb kihasználására”.
De továbbra is fennáll a kétely: ha mondjuk egy 3000 fős kistelepülés képtelen üzemeltetni a tornatermét, akkor a helyi kocsmárosnak miért fogja megérni?
Tompa szerint az a megoldás, hogy a létesítmény minél nagyobb óraszámban ki legyen használva, a helyi sportegyesület edzése után ki lehet adni egyéb foglalkozások részére, falunapokra, vásárok számára, táncórákra, etc. Attól nem tart, hogy ez az állami vagyon elherdálásához vezetne, nem beszélve arról, hogy a legjelentősebb értékek érinthetetlenek: a sporttörvény a hat nagy olimpiai központot – a tatait, a dunavarsányit, a mátraházit, a maty-érit, a budapesti uszodákat és a budapesti olimpiai központot – nem engedi ki a kezéből.
Ezzel együtt rámutatott, a nagyobb uszodák és jégcsarnokok fenntartása a legköltségesebb, azok vélhetően maradnak állami tulajdonban, aligha kapkodnak majd utánuk.
Az állam egyébként, Muszbek Mihály sportközgazdász számításai szerint, évente mintegy 50 milliárd forintot fordít csupán ezen ingatlanok fenntartására. Érthető tehát, hogy a kormány – ha már százával építtette meg ezeket a létesítményeket, nem törődve a következményekkel és a fenntartási nehézségekkel – most kiutat szeretne találni abból a slamasztikából, amibe az megalomán építkezésekkel igencsak mélyre ásta magát.
