Magyar vadkan zűrben a közös csűrben
Csehov szerint ha egy puskát kitesznek a színre, annak a darabban el kell sülnie. Orbán a rendszerváltás utáni első miniszterelnök, aki már 2001-ben új fegyvereket vásárolt (a „szenátorokat” beelőző Gripen beszerzéssel), s aki az Európai Bizottság elnökét, Barrosót azonnal támadta, mert nem engedte a nyakló nélküli költekezést, illetve törvények sorát kifogásolta a jegybanktörvénytől az Alaptörvényig.
A harc, a „kardozás”, sőt a fegyverkezés mindig kitüntetett szerepet játszott Orbán stratégiájában, aki a fegyverkezésről mindig több bőrt akart lenyúzni. Az első, hogy – Trumppal ápolt viszonya érdekében – eleget akart tenni a NATO tagországoktól elvárt (hazánk által eddig nem teljesített) kötelezettségnek, hogy fokozatosan emelve a kiadások összegét a GDP 2 százalékának megfelelő summát költünk honvédelemre. A második bőr az volt, hogy a fegyverek túlnyomó többségét a németektől szerezzük be, a páncélosok, a tüzérségi eszközök, a csapatszállítók megrendelésével orvosolni lehetett Merkel rosszallását Orbán néppárti egységet romboló magatartása miatt, sőt az erre kijelölt Orbán (politikai) családtag még arra is megbízást kapott, hogy németekkel közösen gyártóbázist hozzon létre Magyarországon.
A fegyverkezésről lenyúzott harmadik bőr üzenet a hazai szélsőjobboldaliaknak: tartalmat ad Orbán „egyedül vagyunk” retorikájának, amit az 1938 és 1944 között kiadott szélsőjobboldali folyóirat címéből kölcsönzött. Így már nem a „készüljetek.hu” üres fenyegetését olvassuk, mert végre olyan kormánya van hazánknak, amely nem ijed meg a saját árnyékától. Fegyvercsörtető beszédében Bálványoson hét éve meghirdette: „Miután a világ mostani rendje nem éppen a mi szájunk íze szerint való, ezért én azt gondolom, hogy inkább gondoljuk azt, hogy a bármi megtörténhet korszaka, ami most előttünk áll, bár sokak szerint bizonytalanságot hordoz, baj is lehet belőle, de legalább ennyi lehetőséget és esélyt is tartogat a magyar nemzet számára. Tehát félelem, begubózás és visszahúzódás helyett bátorságot, előretekintő gondolkodást, észszerű, de bátor cselekvést javaslok a Kárpát-medencei magyar közösségnek, sőt a világban szétszóródott teljes magyar nemzeti közösségnek. Könnyen lehet, miután bármi megtörténhet, hogy eljön a mi időnk” (az én kiemelésem, 2014.július 29.).
A negyedik bőr a szervezett lopás álcázása, hiszen a fegyverkezés indokoltságát, a nagyságrendeket, a beszerzett fegyverek árát senki sem meri megkérdőjelezni, mert hazaárulónak minősíthetik. Az ötödik bőr, hogy így lehetett a legkönnyebben megszerezni Merkel jóváhagyását az uniós pénzek folyamatos áramlásához, zavartalanul folytatódhat az Orbán-rendszer Clinton elnök által is megfogalmazott ars poeticája: „ezek a fickók örökké hatalomban akarnak maradni és pénzt akarnak csinálni!”
A fegyvervásárlás nehezebben érthető Trump bukása és Merkel visszavonulása után, igaz a nemzetközi helyzet fokozódásával (ld. Virág elvtárs a Tanú c. filmben), új értelmet és dimenziót nyert. Az egyik magyarázat Orbán szomszédos országokat provokáló külpolitikája, elszigetelődése oroszbarátsága miatt. A Paks II. szerződés váratlan moszkvai aláírásával szinte egyidőben került sor a Krím orosz lerohanására, Orbán mégis – szembe menve Európa valamennyi országával - vonakodva emelte fel ez ellen a szavát. Ennek következménye, hogy új, sajátos kisantant alakult ki a határainkon, amit a Szlovénia és Szerbia autokráciára hajlamos vezetőivel való kokettálással próbál megakadályozni.
A fegyverkezést a világhelyzet polarizálódásának hazánkra is kiható következménye is magyarázza. A tíz éve uralkodó kínai elnök, Hszi Csin Ping markáns, új irányt szabott a kínai politikának, határozott kihívást intézve az USA (úgymond) egyeduralmával szemben, ezt legutóbb az ENSZ létrehozásának 50. évfordulóján nyilvánította ki („Nem lenne szabad egyetlen hatalomnak vagy blokknak diktálnia a nemzetközi rendet!”). Kína nagyszabású katonai fejlesztésbe fogott. A repülőgépanyahajók, rakéták, páncélosok mellett megjelentek a hiperszónikus repülők, a csoportos drónok és ezek birtokában Kína nemcsak a „komoly figyelmeztetést” mondja el a Biztonsági Tanácsban, hanem a haderőfejlesztés főpróbájaként folyamatos partraszálló hadgyakorlatokat tart Tajvan visszafoglalását imitálva, kérkedve mutatja be az új harci eszközöket az azokra rácsodálkozó amerikai katonai megfigyelőknek is.
Kína az elmúlt évtizedben segítség-, illetve hitelnyújtás ürügyén csendben „rátette a kezét” az afrikai nyersanyaglelőhelyek jó részére, ami legalább olyan kihívás, mint a nagyléptékű fegyverkezés. A csendes-óceáni térségben Kína semlegesítésére az USA (Trump alatt) először Ausztráliával, Indiával és Japánnal négyoldalú biztonsági párbeszéd (QUAD) néven együttműködést kezdeményezett, majd Biden ezt felváltotta az amerikai, ausztrál, brit (AUKUS) szövetséggel.
Az informatikai eszközökkel vívott hadviselés ellenére ma is érvényes a negyven éves amerikai katonai doktrína, hogy az USA-nak egyidejűleg két fő hadszíntéren (two-theater capability) kell tudni helyt állni. Az agresszív kínai fellépés, az új csendes-óceáni konfliktuszóna miatt még élesebben merül fel, hogy a NATO európai tagországai képesek lesznek-e az egyre agresszívabb orosz politikával szemben az USA azonnali közbelépése nélkül – legalább néhány hétig – állni a sarat, amíg az USA a segítségükre siet. Ezért merül fel a közös európai hadsereg ötlete, amelyet Orbán (váratlanul) támogat, ennek ellenére megítélése az állandó bajkeverés miatt sajátos. Ezt erősíti Putyinnal és a kínaiakkal való kokettálása is, akik éles konfrontációban állnak az USA-val, a NATO-val, az Európai Unióval. Orbánt eddig is a NATO gyenge láncszemének tartották, Oroszország és Kína csatlósának, ezért európai szövetségeseink gyanakodnak, hogy Orbánt nem a közös európai haza védelme vezeti a fenyegető orosz agresszió (lesz gáz, vagy elzárják a csapokat), a balti államokat napi szinten berepülésekkel, hadgyakorlatokkal nyugtalanító orosz zavarkeltés, Lengyelország fehéroroszországi határaira – orosz jóváhagyással – hajtott menekülttömegek láttán, hanem saját hatalomban maradása és az így lenyúlható európai pénzek saját (és hívei) zsebeibe csatornázása.
A képlékeny nemzetközi helyzetben a világot sújtó Covid és a következmények mérséklése miatti leállások (lock down) gazdasági, pénzügyi, politikai kínjai kiélezték az Unió közös pénzein élősködő, ám az európai értékeket semmibe vevő két ország: Magyarország és Lengyelország, valamint az európai befizető országok, az Európai Unió magországai közötti ellentéteket. Minthogy az Unió számára a renitensek megfékezésére rendelkezésre álló eszközök ereje csekély, ezért az egyetlen lehetséges és igazán fájó intézkedést veszik igénybe: az uniós kifizetések halasztását, alaposabb vizsgálatot, a válság utáni „Helyreállítási és ellenállóképességi eszköz”, a közös új alap pénzeszközeinek igénybevételéhez szükséges nemzeti tervek elfogadásának halasztását.
A Covid elleni védekezés miatt az Unió felmentést adott a kiegyensúlyozott költségvetés, az alacsony hiány elérése alól, és ezt a magyar kormány igénybe is vette: az államháztartás hiánya ezért a kétszeresére (a GDP 3 százalékáról 6 százalékra) ugrott, így súlyos kilátásokkal fenyeget az Uniótól várt pénzek elmaradása. A magát védtelennek, körkörös védelemre kényszerítettnek láttató Orbán valóban hosszú és csekély reményekkel kecsegtető harcra kényszerülhet az Unió „takarékos” északi országai által fűtött, új vezetésű EU-val. Az Európai Unió belső szerkezete változóban van, kevés lesz ennek a befolyásolásához a „pávatánc”, hiszen Merkel óvatossága már nem fogja vissza az új, szociáldemokraták vezette német kormányt és a saját életéért futó francia elnököt, Macront, aki saját szélsőjobboldali ellenfelének szövetségesét látja Orbánban.
Az Apokalipszis harmadik, fekete lovasa, a pénzhiány miatti „éhhalál”, az elmaradozó európai pénz, az Unióval folytatott harc már a következő hetekben fenyegeti Orbánt - és kérdés, hogy ha veszít (lesznek választások?) tartós marad-e a pénzhiány.