Valahogy mindig oda jutunk, mint a viccben Móricka. Bármi történjen, a megoldás az, hogy a dolgozókon kell spórolni. Hol a bérekre nem jut, hol a béremelésre nem, ami tulajdonképpen ugyanaz, csak valamivel később érződik a hatása. A politikusok csatáznak, a melós meg elszenvedi ennek következményét, vagyis: megfizeti az árát. Megfizette az idén, hát fizesse meg jövőre is. Akkor ugyan jobban fog fájni, mert egyszerre jelentkezik a „nem jut” - hiszen az árak robbanásszerű emelkedése, a szabadon engedett infláció, az elmaradt bérfejlesztés nem csupán a felzárkóztatást blokkolja, hanem a bérek vásárlóértékét is csökkenti.
Hallunk vitákat számokról, összegekről, amiket elképzelni sem tudunk. 1600 milliárdot a repülőtérért – egyáltalán van ilyen összeg, vagy csak beszélnek róla? –, száz- és ezermilliárdokat mindenfelé. Mindeközben a közszférában – úgy az államiban, mint az önkormányzatiban – elmaradt a béremelés. De mi lehet fontosabb annál, hogy aki erején felül vállal, dolgozik, túlórázik, akinek nincs ünnepnap és hétvége, annyi pénzt keressen, hogy tisztességesen megéljen belőle ő és családja is?
Látjuk a csatát a kormány és a főváros között, de ez nem a mi háborúnk. Értjük, hogy elvonások vannak, de mi nem lepődünk meg ezen. Emlékszünk, volt már ilyen, hogy szemben álltak egymással a politikai érdekek, s ezért félbemaradtak fontos beruházások. Aki ezt elfelejtette, menjen el a Deák térre, nézze meg a Nemzeti Gödröt, a színház hűlt helyét. Vagy próbáljon meg a négyes metróval utazni Budaörsről Újpalotáig. Vajon mire számított a mostani ellenzéki városvezetés? Azt gondolták, hogy elég lesz az előző főpolgármesterből a világ szégyenére díszpolgárt csinálni, emelt végkielégítéssel, és minden megváltozik?
Ahogy szokták mondani, egyszer volt Budán kutyavásár. Egyszer lehetett megpróbálni fellépni az elvonások ellen a munkavállalói képviseletekkel – a márciusi nulla százalékos fővárosi béremelési ajánlat hatására megalakult Bérszövetséggel közösen tiltakozott a városvezetés a kivéreztetés ellen –, de akkor sem hozott eredményt. Nyilvánvaló, ez így nem működik. Most annak van itt az ideje, hogy teljesüljön az a többéves béremelést is tartalmazó megállapodás, amelyet a sikertelen közös fellépés után kötött a városvezetés az érdekképviseletekkel. Fel se merüljön az, hogy az abban foglaltakat ne teljesítse a főváros! Az pedig egyenesen nonszensz, amit a városvezetés ajánlott: keressünk közösen pénzügyi forrásokat. A dolgozók a vállalt munkát elvégezték – és a jövőben is el fogják végezni –, a munkáért pedig munkabér jár. Tisztességes bér. Amiben megállapodtunk. Éppen azért kötöttek szövetséget a fővárosi közszolgáltatói és közszolgálati szakszervezetek, hogy ha kell, közösen szerezzenek érvényt a megállapodásnak. Ez a szövetség nem a munkáltatókkal, hanem a várossal állapodott meg. Így tehát nem is az egyes munkáltatóval kell egyezségre jutni. A dolgozók elvégzik a vállalt feladatukat, ezt várják a városvezetéstől is. A munkáért járó tisztességes bérek fedezetének biztosítását.
De hogy lehet az, hogy ilyen helyzetben mindig az első gondolat az, hogy a bérekre nem jut forrás? Miért ez jut eszébe folyton a döntéshozóknak? Számunkra is fontos a város fejlődése, de a gyerekeknek nem tudjuk a Lánchidat vagy a megújult Blaha Lujza teret mutogatni tízórai helyett. A számlák befizetése helyett sem tudjuk a szolgáltatóknak vagy a bankoknak azt mondani, hogy értsék meg, nekünk fontosabb a rakpart átépítése, mert ez egyrészt nem a mi döntésünkön múlik, ők pedig nem fognak megelégedni ilyen válaszokkal. Nyilvánvalóan látványosabb lépés a hármas metró felújításának leállítása, a város visszafejlődése, mint a bérek értékvesztése, de meggyőződésem, hogy az üzenete is éppen ezért erősebb. Mint ahogy erős és egyértelmű üzenet a dolgozóknak az is, ha a megkötött megállapodást az egyik fél – esetünkben a főváros – nem tartja be. Igen erősen rombolja a politikai hitelét annak, aki ezt meglépi. De még a belengetése is rombolja a közbizalmat. Hiszen ez még annál is rosszabb, mint amit egy be nem tartott ígéret jelent. Rosszabb, mert az aláírt megállapodás.
A közelmúltban alakult FÖX, a Fővárosi Közszolgáltatói és Közszolgálati Szakszervezetek Szövetsége egyik fontos célkitűzése a bérek felzárkóztatása. Ez vonatkozik részben a hazai bérviszonyok kiegyensúlyozására, másrészt viszont a hazai bérszínvonal felzárkóztatására is. A magyar bérek ahelyett, hogy közelednének az európaihoz, egyre inkább csúsznak lefelé még régiós viszonylatban is. Érdekes módon a képviselők, de még a saját állítása szerint a munkabéréből élő miniszterelnök fizetése is előre meghatározott mértékben növekszik minden évben. Miért ne lehetne a közszférában is kötelező érvénnyel megállapodni hasonlóban? Mi is azért kötöttünk több évre szóló bérmegállapodást a fővárossal, mert rögzíteni akartunk egy előre ütemezett felzárkóztatást.
Nyilvánvalóan a hosszútávú cél az európai átlagbér elérése, melyet minden egyes elmaradt bérfejlesztés akadályoz, sőt növeli a hátrányt. Éppen a rövidtávú gondolkozás miatt jutottak ebbe a helyzetbe a magyar munkavállalók. Egy magát baloldali irányultságúnak definiáló városvezetés gondolatában nem merülhet fel még kérdésként sem, hogy a munkavállalókkal akarja megfizettetni a hiányt! Különösen akkor nem, ha jövőre valóban le akarja váltani a jelenlegi kormányt.
A bizalmat megszerezni nehéz, elveszíteni annál könnyebb. Visszaszerezni viszont csaknem lehetetlen. Erre szerintem bármelyikünk kapásból, szinte gondolkozás nélkül tudna példát hozni, éppen ezért nem is teszem.