A magyar történelmet gyakran elszakítjuk a világtörténelemtől, a nemzetközi kapcsolatok elméletétől. A tankönyvek jelentős része elmozdult a problémaközpontú elemzés irányába, ám még mindig az jellemző, hogy a nemzeti és egyetemes történelmet külön tárgyalják. Forradalmaink kapcsán is, legyen szó 1848-ról vagy 1956-ról, hajlamosak vagyunk kizárólag nemzeti keretben gondolkozni. Nem vesszük figyelembe, hogy a nemzetközi folyamatok (beleértve az informális kapcsolatokat is) alapvetően meghatározták a magyar politikai erők útkeresését a történelem folyamán. Ahogyan a Batthyány-kormány számára az 1848-as német forradalmak kimenetele alapvető fontosságú volt, mert azok sikeressége szoros összefüggésben volt a Habsburg Birodalom és benne Magyarország viszonyaival, úgy a nyugat-európai és észak-amerikai álláspont ismerete, valamint a nemzetközi kapcsolatok és az informális politika nélkül a magyar forradalom sorsa sem érthető meg.
Négy példát ismertetek arra vonatkozóan, hogy milyen módon kapcsolódik a magyar 56 a nemzetközi folyamatokhoz és az informális befolyásoláshoz. Ebből egy eset relatíve ismert, kettő ismeretlen a közvélemény előtt. Kezdjük a kevésbé ismertekkel!
Az első példa, hogy Szigethy Attila, a Dunántúli Nemzeti Tanács elnöke elküldött egy delegációt Bécsbe, hogy tárgyalásokat folytassanak az Osztrák Parasztszövetség (Bauernbund) vezetőségével. A Bauernbund ígéretet tett a magyar Parasztszövetség életre keltésére, a népfőiskolák támogatására. És hogy miért volt ilyen fontos a Bauernbund? Mert ez a szervezet a kereszténydemokrata Osztrák Néppárt mozgalmi hálózatának legerősebb láncszeme volt, amelyen keresztül informálisan nyomást lehetett helyezni a Néppártra.
A Bauernbund vezetőinek súlyos szavuk volt a párt hivatalos irányvonalának alakulásában. Nem volt közömbös a párt vezetésének, hogy a milliós paraszti tábor hová szavaz, ezért szükségük volt a szervezetre. Így pedig a Bund jó eséllyel lobbizhatott a Néppárt vezetésénél. Logikus volt tehát a segítségkérés a nyomásgyakorló szervezettől. Jellemző módon egy néprajzkutató, pedagógus, Timaffy László is a magyar küldöttek között volt: feltételezték, hogy ő megtalálja a hangot a Bund parasztképviselőivel.
Az osztrák kapcsolat jelentőségét nem lehet alábecsülni. Erre szolgál tanulságul a második példánk. Október 28-án az osztrák kormány azzal a felhívással fordult a szovjet kormányhoz, hogy azonnal szüntesse be a magyarországi harcokat. 1957 januárjában Julius Raab kancellár rádióbeszédet mondott, melyben követelte a semlegességet Magyarország részére. Mint tudjuk, hiába.
Raab kancellár jól tudta, hogy a világ katonai semlegességet vár el országától az 1955-ös alapszerződés értelmében, ám leszögezte, hogy „egy ilyen elkötelezettség azonban semmiképpen sem jelenti a színtelen neutralizmussal való egyenlőséget politikai kérdésekben. Ellenkezőleg, osztrák népünknek, amely sok évszázadon át a keresztény-nyugati kultúra zászlóvivőinek egyike volt, és ma is ezek mellett az eszmék mellett kötelezi el magát, kötelessége a világot azon emberek és államok vészhelyzetére és nyomorúságára figyelmeztetni, amelyek a mi igaz európai ideáljainktól elfordultak, vagy azoktól kényszerrel eltávolították őket.” Raab értelmet adott a semlegesség fogalmának, és nyújtott némi reményt Magyarország népének.
A harmadik példa, hogy Bibó István átadta Menon indiai követnek azt a dokumentumot (Nyilatkozat Magyarország állami, társadalmi és gazdasági rendjének alapelveiről és a politikai kibontakozás útjáról), amelyet a Petőfi Párt tagjai, név szerint Farkas Ferenc, Varga István, Féja Géza és Tamási Áron írtak. India ekkori rendszere Nehru és a Nemzeti Kongresszus uralma alatt nem állt messze attól a jövőképtől, amelyet a Petőfi Párt értelmisége elképzelt: vagyis parlamentarizmus, vegyes gazdaság, kisbirtokos paraszti tulajdon, alulról jövő mezőgazdasági szövetkezés, és végül, de nem utolsósorban külpolitikailag szigorú el nem kötelezettség, távolmaradás a szuperhatalmak manővereitől. A Petőfi Párt kifejezetten tisztelte Indiát, amely példát mutatott arra, hogy lehetséges egy észszerű modernizációs program egy alapvetően agrárországban, a liberális, fasiszta vagy kommunista-sztálinista uralmi módszerek nélkül. Mellesleg Indián keresztül úgy lehetett (volna) befolyásolni a nemzetközi közvéleményt, hogy közben nem kellett nyíltan szembekerülni a Szovjetunióval (tekintettel a hivatalosan szívélyes indiai-szovjet kapcsolatokra).
Az 1921-ben alakult San Marinói Kommunista Párt volt a világtörténelem egyetlen olyan kommunista pártja, amely valóban demokratikus választáson került hatalomra, és a II. világháború után folyamatosan a Szocialista Párttal együtt kormányzott 1957-ig. San Marinóban a szocialista-kommunista kormánykoalíció és a jobbközép, kereszténydemokrata ellenzék konfliktusa vezetett el a politikai válsághoz. Az előzmény az volt, hogy a kommunistákkal szövetséges szocialisták soraiban az 1956-os magyar forradalom erjedést indított el. Amikor a pesti utcán az emberek fölvonultak egy sztálinista hatalom ellen, a szocialisták egy része furcsának érezte a szövetség fenntartását. A koalíció együttesen 35 helyet birtokolt a 60 tagú Országos Nagy Tanácsban. Öt szocialista azonban 1957 áprilisában kivált a pártjából és a koalícióból, majd saját pártot alakítottak. Így a kormány és az ellenzék között erőegyensúly állt be. Később még egy kommunista képviselő is bejelentette kilépését, ami tovább rontotta a kormány pozícióját. Mivel nem volt kormányképes többség, az államfői tisztséget betöltő Régens Kapitány föloszlatta az Országos Nagy Tanácsot, és új választást írt ki november 3-ig.
Az ellenzék nem fogadta el a döntést, a szocialista-kommunista kormány azonban csendőrök sorfalával akadályozta meg, hogy az ellenzéki honatyák bejussanak a törvényhozás épületébe. Válaszul az ellenzék október 1-jén kivonult a határhoz közeli Rovereta városkába (innen hívják az alkotmányos válságot „roveretai esetnek” is). Az ellenzék kikiáltotta az ideiglenes kormányt. A II. világháború utáni san marinói történelem tíz legizgalmasabb napja következett. Olaszország a Roveretában ülésező ideiglenes kormányt ismerte el törvényesnek, amit a szocialista-kommunista kormány úgy értékelt, hogy Róma beavatkozik az ország belügyébe. Félő volt, hogy az operettpuccs átalakul nagyon is valóságos polgárháborúvá, amibe a „nagy testvér” Olaszország is beavatkozhat, mire végül a san marinói kormány meghátrált és lemondott, elismerve a roveretai riválisa törvényességét. A san marinói történelemben először hatalomra került Kereszténydemokrata Párt keresztülvitte a választójog kiterjesztését a nőkre, ami az 1959-es választáson busásan megtérült: a kereszténydemokraták megszerezték a szavazatok 46,83 százalékát.
Úgyhogy akár büszkén mondhatjuk: közvetetten a magyar 56 még a kicsiny San Marinóra is hatást gyakorolt.
A négy példa együttesen jelzi, hogy a magyar történelem nem valamilyen légüres térben zajlott. Az osztrák és indiai eset mutatja azt is, hogy a magyar politikai erők végig rajta tartották szemüket a nemzetközi politika horizontján, és ezért nem lehet megérteni a magyarországi eseményeket pusztán önmagukból. A magyar és nemzetközi események végig szinkronban voltak. Más kérdés persze, hogy a magyar forradalom elbukott, miként a két szuperhatalom között minden kis ország forradalma felőrlődött (Kuba és Vietnám a szabályt erősítő kivételek). De az is a történelem megértéséhez tartozik, hogy a nagyhatalmak mindig a saját érdekeiket nézik. Ez a tanulság, amelyet a kis népeknek tudomásul kell venniük, és ennek mentén alakítaniuk a nemzetstratégiájukat, nem lemondva az informális befolyásolás lehetőségéről.