Van úgy, hogy az ember nem ad vissza a gazdájának egy-egy kölcsönkért könyvet. A szívéhez nőtt, vagy egyszerűen elfelejti, esetleg csak lustaság van a háttérben, mindenesetre, ha az eredeti tulajdonos nem forszírozza, a könyvek könnyen gazdát cserélnek. Tudom, nem szép dolog, de az is megesett velem, mondhatni, előre megfontolt szándékkal, már a kölcsönadás pillanatában eldöntöttem, hogy ezt a könyvet bizony végleg megtartom. És hogy ne legyenek félreértések, ezt meg is mondtam. (Persze, ha én lettem volna a szenvedő alany, hatalmas botrányt csapok. Korábban ugyanis többször pórul jártam: szívesen adtam kölcsön könyveket, melyeket aztán soha nem láttam viszont.)
Sándor Klára Nyelvrokonság és hunhagyomány – Rénszarvas vagy csodaszarvas? Nyelvtörténet és művelődéstörténet (Typotex, 2011) című könyvét néhány éve kaptam kölcsön egy barátomtól, akivel gyakran és szívesen beszélgettünk a magyar őstörténetről, a honfoglalás időszakáról, némi nyelvészeti-nyelvtörténeti fejtegetésekkel kiegészítve, és sokszor egymás szavába vágva számoltunk be a legújabb archeogenetikai tárgyú olvasmányainkról. Azzal adta a kezembe, hogy a témának szerinte ez a legjobb összefoglalása, minden fontos kérdésre kitér és nem is hagyja válasz nélkül azokat. Meglepődtem, mert az egykori SZDSZ-politikus Sándor Klárát „ismertem”, de a nyelvész-tudóst nem. Belelapoztam és már akkor eldöntöttem, hogy ha lehet, megtartom. Kedves barátom ugyan próbált ellenkezni, de nagyon nem erőltette, így került hát a birtokomba.
Lenyűgöző az az ismeretanyag, amit a szerző feldolgoz és elénk tár: az eurázsiai steppei népek történetétől kezdve a finnugor (uráli) és török nyelvtörténeten át a magyar művelődéstörténetig. Ráadásul a motivációja is közel áll hozzám: „Ezt a könyvet azért írtam, mert nem vagyok biztos benne, hogy a két vonulat, a nyelvtörténet valósága és a mondák igazsága mindenkinek a fejében megfér egymás mellett. Pedig a nyelvészet és a művelődéstörténet tényei nem kizárják, hanem kiegészítik egymást. Összhangba hozható, hogy a magyar nyelv az urálinak (ezen belül a finnugornak) nevezett nyelvekkel mutatja a legtöbb közös vonást, hogy a magyarok »török népként« érkeztek a Kárpát-medencébe, s hogy évszázadok óta hun eredetűnek tartják magukat.”
Csak egyetlen példa a hatalmas információ-mennyiségre; A magyarok bejövetele című fejezet a perzsa Firdauszi Királyok könyvére való utalásával kezdődik, szóba kerül az utolsó ókori, zoroasztriánus perzsa uralkodóház, a Szászánida-dinasztia bukása, s az első muszlim iráni államot megteremtő Számánida-dinasztia, aztán a számánidák támadásainak kitett szomszédos nomád, török nyelvű karlukokról és az ő szomszédságukban élő, ugyancsak török úzokról (oguzokról) esik szó, akik úgy döntenek, megtámadják nyugati szomszédaikat, a besenyőket. Az úzok által fenyegetett besenyők pedig elindulnak nyugat felé, s innen talán már mindenkinek beugrik a magyar honfoglalás iskolában is tanult előzménye.
Szégyellem is, de valójában örülök, hogy megtartottam ezt a könyvet.