Az MTVA-munkatársaknak mintegy rongybabát kell sminkelniük, annak az arcát pedig képtelenség élővé púderezni. S miként a figura fizimiskája vérszegény, úgy a szekértolóké mindinkább olyan, mint a fal; nemhogy az indiánok, de még a fehérek is sápadt arcúaknak hívták volna őket a hajdani vadnyugaton.
Mindennek az az oka, hogy ugyanott tart a magyar klubfutball, ahol tíz esztendeje, a NER beköszöntével tartott. Azaz továbbra sincs sehol. Még a harmat gyönge Konferencialigából is szánni valóan kiszuperálták.
Az FTC szerepel ugyan az Európa Ligában, de csupán annyit nyújt, amennyit a Debrecen produkált a 2009/10-es, majd a 2010/11-es évadban. A DVSC akkor tizenegy meccsen egyetlen pontot sem szerzett előbb a BL, majd az EL csoportkörében. Íme, a döcögő lokomotív állomásai: Liverpool 0-1, 0-1, Lyon 0-4, 0-4, Fiorentina 3-4, 2-5 (Bajnokok Ligája), Metaliszt Harkov 0-5, 1-2, Eindhoven 1-2, 0-3, Sampdoria 0-1 (Európa Liga). Az EL utolsó fordulójában főként azért sikerült győzni 2-0-ra a genovai vendég ellen, mert a Sampdoria mindössze három olyan játékost küldött a pályára, aki az előző mérkőzésén a kezdő tizenegy tagja volt, és junior labdarúgókat vetett be a hajdú-bihari Hamupipőkével szemben.
Eltelt egy évtized, az FTC két egymást követő évadban tizenegy meccsen van túl Európában, a mérlege pedig kísértetiesen hasonlít a Debrecenére: a Bajnokok Ligájában öt vereség, egy döntetlen, az EL-ben öt vereség. A reménytelenül egyhangú lista: Barcelona 1-5, 0-3, Dinamo Kijev 2-2, 0-1, Juventus 1-4, 1-2 (BL), Leverkusen 1-2, Betis 1-3, 0-2, Celtic 0-2, 2-3 (EL). Ha a Leverkusen a záró fordulóban gyógyszerész hallgatókat küld Budapestre, akkor meglehet a tök utolsó Ferencváros „Sampdoriája” is.
A DVSC gólkülönbsége tizenegy mérkőzésen 7-32 volt, az FTC-é 9-29. Markáns különbség nincs. Már azon túl, hogy a Ferencváros tizenkét légióst vonultatott fel Sevillában, míg a Debrecen hat külföldit vezényelt a pályára a tizenegyedik partin, Harkovban, és közülük is három csereként állt be. Az FTC összetétele a múlt héten ez volt: Dibusz – Samy Mmaee – Botka (Wingo), Blažič, Kovačević, Čabraja – Zachariassen (Gavrić), Vécsei (Laidouni), Lončar – Tokmac Nguen (Szánthó), Ryan Mmaee (Mak). Mit mondjak, nem egy Géczi – Novák, Mátrai, Szűcs, Páncsics... A D. Vasutas így vonult fel 2010 őszén: Malinauskas – Bernáth, Šimac, Mijadinoski, Laczkó – Varga József, Kiss, Bódi (Yannick), Szakály (Ramos), Czvitkovics – Kabát (Coulibaly).
Azóta a magyar labdarúgásba ezer milliárd forintos nagyságrendben zúdult az állami pénz, ennek hozadéka azonban egyáltalán nem mutatkozik. A zöld-fehérek esetében, ugye, tizenegy meccsből egy pontot fialt a nemzeti dohány. Nulla befektetéssel a nulla pontot eleve „hozni” lehetett volna, s magam azt gyanítom, nem sokan hiányolnák a Dinamo Kijev elleni kivételes hazai 2-2-t, valamint az irdatlan apanázst. Noha a családi tradíciót romboló köztévés szakértő változatlanul azt hangoztatta, az FTC-nek minden posztra két játékosa van, a néző eltűnődött azon: ugyan milyen az a kettő? Ki jön Magyarországra elásni magát a Felcsút, Gyirmót, Kisvárda, Mezőkövesd, Paks ötszögben? A papírsúlyú készletnek a valódi labdarúgáshoz viszonyított értékét tükrözi, hogy hazánk egyetlen, az előszezoni selejtezőt túlélő reprezentánsán kívül nincs még egy csapat az Európa Ligában, amelynek ne lenne pontja.
„A magyar liga nem annyira színvonalas” – fogalmazott finoman a spanyolországi simázás után Peter Stöger, az FTC osztrák edzője, és itt van a lényeg. Amíg az NB I nívója – a lézuhatag ellenére – a megyei bajnokságéra emlékeztet, addig a határokon átívelő küzdelmekben marad a statisztaszerep. Még a Nemzeti Sport című elkötelezett politikai napilap is azt jelentette Sevillából a Fidesz-alelnök vezette Ferencvárosról: „Támadójátéka voltaképpen értelmezhetetlen volt.”
Kell még egy-két ezermilliárd. Vagy több.
Mindent bele!
