Hol végítélet, hol álarcos buli - Takács Zsuzsával az örökké létező kamaszlányról

Olyan ember, akit mindenki szívesen választana pótnagymamájának, vagy épp barátjának. Aki lázadó hevületéből, nyitottságából és játékos kedvéből mit sem veszített. Csoda hát, ha most kamaszlányversekkel jelentkezett? Takács Zsuzsa Kossuth-díjas költővel beszélgettünk új kötetéről, a Spirálfüzetről, melyben Turi Lilla formálta látvánnyá a kamaszlányok érzés- és gondolatvilágát.

Két hete ünnepelte 83. születésnapját, s egy múlt évi interjúban arról vallott, életvégi válsággal küzd, amit a Covid-helyzet tovább erősített, most mégis kamaszlányként jelenik meg előttünk. Ez a szerepjáték menekülés a múltba, az emlékekbe, egykori vágyakba, tervekbe vagy már a számadás része?

„Mindig volt egy titkos életem, és mindig ez volt az igazi.” Ha a saját életemre vonatkoztatom Kertész Imre sokat idézett mondatát, ez az állítás a kamaszkoromra különösképpen igaz. A szerepjáték lehetősége pedig ajándék. Minden művész él vele. Én képzelt és részben saját énem nevében írtam ezeket a verseket. Képzeljük el, hogy egy 16 év körüli kamaszlány (az ötvenes évek közepén-végén) kócos hajjal, feldúlt arckifejezéssel kezében nyitott könyvvel, holdkórosként átvonul a lakáson szülei vendégei között, akár Hamlet a színpadon. Az egykori gimnazistalány bennem és a könyv lapjain ma is létezik. Ahogyan én vagyok, illetve voltam műfordítóként a portugál Pessoa, a spanyol misztikus Keresztes Szent János, az örmény Szevak vagy Petrarca és a katalán Espriu. Számomra a vers (versírás) nem menekülés valahonnan-valahova, hanem lehetőség, újjászületés, szüntelen jelenlét. Az új-régi kötet, a Spirálfüzet utolsó versének „szerzőjét” az a hit élteti, hogy minden, ami volt, örökké létezik. Osztozom vele ebben a képtelen feltételezésben. Az első rész képzelt szerzője mára már nagymama, a második szerző pedig az egyetemista-unoka. Talán maguk sem tudják, mennyire hasonlítanak egymásra.

E két kamasz mennyire van jóban egymással vagy inkább hadakoznak, netán idegenül méregetik, sztoikusan figyelik a másikat?

Azt hiszem, jóban vannak egymással. Persze mindkét szereplő más kor szülötte, de kamaszok, lázadók és rajongók mind a ketten. Mindig is szerettem a diáknyelvet, lenyűgöz ma is egy-egy fordulat, metafora. Szerettem volna olyan szókincset használni egy-egy versben, amelyhez szószedetet kell csatolnom, de ahhoz valódi gyűjtőmunkát kellett volna végeznem, így hát beértem az unokáim és barátaik által nekem juttatott közfogyasztásra alkalmas morzsákkal. Az egyik versben a kamaszunoka szobájába betoppanó nagyapa rájön, hogy nem érti, amit a legkisebb unoka mesél, ezért – generációja metaforájával élve: a „távozás hímes mezejére lép”. Lenyűgöző a helyzet iróniája, nem? Ábrázolhattam volna a generációk közötti valóban súlyos ellentétet is, de ebben a kötetben a világ barátságos arcát fordítja felénk.

Valóban, ahogy vallja: nem célja, hogy elvegye a reményt, jó, ha a költő némi vigasszal is tud szolgálni olvasójának. Hogy ezt az „ars poeticá”-ját meg tudja a mai napig valósítani, kellett a megint kamaszlány bőrbe bújás?

Felnőtt, mondhatnám, érett fejjel nehéz arra válaszolnom, hogy hazugság és öncsalás nélkül hogyan lehet valaki bizakodó ma, én mégis ezt teszem. Az egyébként kronologikus sorrendet követő 2018-ban megjelent életműkötetem élén a legújabb kötet, A Vak Remény versei állnak. Szeretném, ha kísérőmnek, csillagomnak a reményt tekinthetném. Ami pedig a Spirálfüzet írását illeti, a kamaszlány bőrbe bújás boldogító variánsnak bizonyult.

A kötet első része, az 1987-ben már megjelent, ám az egykori kiadói döntés miatt mostoha sorsú Rejtjeles tábori lap. A második rész viszont tizenkét új verset tartalmaz. Ez mennyi idő termése?

Hívjuk így „felnőtt” verseimmel párhuzamosan írtam az új, tucatnyi verset. Olyan volt egy kicsit, mint a műfordítás – komolyan vett szerepjáték. A ’87-ben a Móra Kiadónál megjelent kötet valóban mostoha sorsra jutott. Merő baráti gesztusként Orbán Ottó vitte be a kéziratot és adta át Csukás Istvánnak, aki azonnal szerződött velem. Karácsonyra megjelent a könyv, Szecskó Tamás lendületes, remek illusztrációival. A könyvet az első oldalak kislányrajzai alapján azonban a gyerekkönyvek közé sorolták, és itt következett a tőrdöfés: a Móra Kiadó illetékes szerkesztőjének javaslatára a boltok besüllyesztették a régóta eladhatatlan gyerekkönyvek közé.

A könyvtárak megkapták a kötelespéldányokat, de én már egyetlenegyet sem tudtam venni. Elfogyott, mondták a boltban. Boldogságomban elállt a lélegzetem is. Aztán kiderült a zsákba fojtás szomorú valósága. Mint utóbb kiderült, a Móra intézkedő munkatársa hajdani évfolyamtársam volt, aki apám „ellenforradalmi tevékenysége” miatt két ízben is feljelentett a Minisztériumban (de az Egyetem megvédett, így tanulhattam tovább). A könyv karrierje annak köszönhető, hogy a Magvető a Vak Remény már említett életműkiadásban megjelentette újra a kamaszlány-kötetet. A Bakonyban egy kreatív tábor fiatal íróinak „tananyaga” lett a régi-új kiadás, új olvasóim születtek tehát ’18 nyarán. A gyűjteményes Vak Remény ára azonban 5000 Ft. A versek továbbírásához tavaly, a karantén alatt érkezett antikvári példányba kért ajánlás adta az ötletet. Az utolsó lökést pedig egy igen fiatal olvasóm, Tóth Adél videón érkezett versmondása adta. Leghőbb vágyam, hogy fiatal olvasóim is továbbírják az eddigi verseket, és beillesszék „vers-naplójukat” a szövegek közé.

Nemrég egy író azt mondta, azért olyan népszerűek, kelendőek ma a gyerekkönyvek, mert a felnőttek azzal, hogy megveszik gyereküknek, saját lelkiismeretüket nyugtatják, amiért maguk már nem olvasnak.

Nagyon igaza van, akárki mondta is. Azelőtt sokan olvastak… még csak hozzá sem kell tennem, hogy: verset. Sokkal kevesebbet olvasnak általában a gyerekek és a felnőttek, mint húsz, harminc évvel ezelőtt. Viszont tágabb a vizuális kultúra, a látványra való igény, a virtuális világegyetem.

Ha már az előbb Hamlet szóba került: az hamleti póz a második részben már nem érhető tetten. Az említett „kétszerzőség” miatt vagy mert ma már kevésbé jellemzi a különállás, a különbözőség?

Hamlet, ha nem is vonul át a színen, szellemében azért megidéződik a második részben is, a Legjobb barátnőm című versben. Kedvenc hősöm, Hamlet által üzenem: / több dolgok vannak földön és egen, / mintsem bölcselmetek álmodni képes, írja a mai kamaszlány. Nem véletlen persze a visszautalás. Transzgenerációs jelenségnek hívják ezt a mai szakemberek. Ha nem is volt ilyen szép neve azelőtt, sűrűn előfordult, hogy idősebb családtagok ráismertek az unoka, dédunoka egy-egy mozdulatában az utód által csak hírből ismert felmenők egy-egy mozdulatára. Shakespeare vagy Petőfi költészete pedig talán kétszáz éve szerepel az magyar tananyagokban. Tőlük tanultuk meg, mit jelent a szabadság, a függetlenség, az egyén méltósága. Hideglelősen játszottam el az ötvenes években azzal a gondolattal, hogy egyszercsak belép az osztályterembe párttitkár-igazgatónőnk, és betiltja a Petőfi- vagy Ady-versek oktatását. Álmomban sem hittem volna, hogy a hivatalos kultúrpolitika ma újra gyanúba keveri Adyt például – de lám, ma ez is megtörtént. Kis- és nagylány gimnazista hősöm egymástól látszatra függetlenül (talán a családi tradíciót követve) egyformán rajong a fenti klasszikusokért.

Az új versek „közéletibbek” is.

A látásmód változása életkori sajátosság. De az eltelt hatvan év is indokolja, hogy képzeletbeli szerzőm másként lásson és fogalmazzon, mint ahogyan az én generációm tette.

A mai 16-17 évesek viselkedése, szokásai, nyelve, közlésmódja eltér a miénktől, gyerekeink gyerekei is mások, mint a szüleik voltak. Az emberi jogok, a természetvédelem ügyében azonban biztosan élesebben látnak a fiatalok, mint mi, de a szabadság, a zsarnokság, az Európához való tartozás kérdésében én biztosan úgy gondolkodom, ahogyan ők.

A közéletiség egyúttal forradalmiságot is behúz: Petőfi, a zsarnokgyilkosság, a ’48-as, ’56-os forradalom egyaránt megidéződik.

Igen. Mondanom sem kell, mennyire fontos, hogy ismerjük a magyar történelmet, és tanuljunk belőle. Amikor ’90-ben itt járt a spanyol külügyminiszter a Közgáz spanyol-portugál szaktanszékének vezetőjeként jelen voltam én is a hivatalos vacsorán. A külügyi kabinetfőnök, Spottorno mellett ültem. Ő idézte nekem Santayana híres mondatát: amelyik nép nem tanul a történelméből, arra kényszerül, hogy megismételje. Sajnos így történt, nem tanultunk a történelemből és most javítóvizsgára kell mennünk. Pedig, ha csak a magyar irodalmat nézzük, micsoda tanítómestereink voltak!

A kérdőjelek, kérdések is gyarapodtak ebben az új keletű második részben. És ez mintha nem csupán a szerepjátékhoz tartozna, a kamaszlány kíváncsiságát tükrözné.

Nyilván bennem értelmeződnek a gondolatok, szavak és mondatok, a viselkedésformák. Mostani vershősöm életkorának és napjainknak, érdeklődésének megfelelően viselkedik. Szabadságvágya ugyanolyan heves, mint amilyen az enyém volt annak idején, lehetőségei azonban – egyelőre legalábbis – nagyobbak.

A jelenlegi járványhelyzet is bekerült a kötetbe, maszkostul, kijárási tilalmastul – két versben is szerepel: az egyikben azon töpreng, vajon a jót vagy a rosszat hozza-e majd ki az emberekből. Az fel sem merül, hogy mit sem tanul még saját vészhelyzetéből sem?

A nagy kolerajárvány idején, a kijárási tilalom teljében egyszerűen lelőtték az utcára merészkedőt. Nem tartom ideális megoldásnak ezt, jobb az oltás felvétele, a maszkviselés, a távolságtartás valóban. De az az én véleményem, kamaszhősöm nem nyilatkozott ezügyben. Ő szabadbölcsésznek készül, szíve vágya, hogy filozófia szakra iratkozzon be. Érthető tehát, hogy elgondolkodik az emberi viselkedés, az etika, a morál kérdésein a maga kamaszos, rajongó félig még gyerek, félig már felnőtt, nagyképű módján. Érzelmes, mint egy gyerek, és szívesen játszik a szavakkal, mint egy költő. Hol a végítéletnek, hol egy álarcos szilveszteri bulinak látja az egészet. A kérdés, ami verse (versem) végén elhangzik, hogy mi történik, ha az álarcunkat levesszük: kést rántunk / vagy egymás nyakába borulunk?, éppen a kérdésére felel. Vagy okulunk a járványból, abbahagyjuk a gyűlölködést, vagy el-, azaz kipusztulunk.

+1 kérdés

Új köteten dolgozik, amelyben fotók, kéziratok, naplótöredékek segítségével emlékezik, és folytat párbeszédet. Hogy halad vele?

Válaszolhatnék tréfásan, de inkább véresen komolyan teszem. Körülbelül a kötet egytizedét írtam meg eddig. A fotókkal illusztrált ciklus szüleim esküvői ebédjén készült. A kötet címe is ez lesz: Esküvői ebéd. A fotón én természetesen nem vagyok ott, és a képen szereplők többsége tíz éven belül már nem él. Négy családtagra, a szobalányra és az inasra rászakad az óvóhely mennyezete. Aztán mindenféle diktatúrák jönnek-mennek, és a családtörténet folytatódik tovább. Gyerekek születnek és lépnek ugyanabba a folyóba. A második ciklust szintén illusztrációk kísérik, melyek szerelmeim, barátaim és írótársaim levélrészleteiből állnak össze. Lesz egy harmadik ciklus is, itt szólal meg újra a Vak Reményből már ismerős hang.