Zűrzavar, háborúk és instabilitás - a nemzetközi közvélemény nem túl pozitív képzettársításokat fűz a közel-keleti és észak-afrikai (MENA) térséghez. A hírekben minduntalan arról hallunk, hogy a régióban “fokozódik a feszültség”, ám az utóbbi időszakban ezzel éppen ellentétes folyamatok zajlanak. Látványos mozgolódás figyelhető meg, mintha a terepasztalnál terpeszkedő tábornokok döntéshozatalban betöltött helyét a tárgyalóasztal körül nyüzsgő diplomaták vették volna át. A különböző riválisok párbeszédet folytatnak egymással arról, hogy hogyan egyeztethetnék össze érdekeiket.
A békülékeny hangulat mögött részben geopolitikai okok húzódnak. Mindenki úgy látja, hogy az Egyesült Államok fokozatosan mérsékli vagy legalábbis az elkövetkezőkben vissza fogja fogni szerepvállalását a MENA térségben, átirányítja a figyelmét a Távol-Keletre, hogy a rivális szuperhatalom, Kína befolyásának visszaszorítására összpontosítson. Washington hiába próbálja megnyugtatni szövetségeseit, az afganisztáni kivonulásból a különböző országok azt a tanulságot vonhatták le, hogy nem lehet feltétlenül számítani Amerikára. Szaúd-Arábia ezt a leckét már 2019 szeptemberében megtanulhatta, amikor a tengerentúli szuperhatalom komolyabb válaszlépések nélkül hagyta az Aramco szaúdi állami olajvállalat feldolgozó üzemei elleni példátlan dróntámadást, amelyet Iránhoz köthető milíciák hajtottak végre. A rijádi vezetés emiatt kezdhetett el közeledni a teheráni vezetéshez azzal céllal, hogy ha nem is ássák el a csatabárdot, legalább ésszerű határok közé szorítsák rivalizálásukat.
A gazdasági megfontolások szintén hozzájárulhattak a regionális feszültségek enyhüléséhez. A koronavírus-járvány tavaly átmenetileg alacsony olajárakat idézett elő, sok országban pedig recessziót is okozott. A körülmények alakulása segített egyes vezetőknek belátni, hogy míg a végeláthatatlan vetélkedés temérdek pénzt képes felemészteni, az együttműködés kölcsönösen megtérülő lehet. Ezt ismerhette fel az Törökország és az Emírségek, akik idén vetett véget az évek óta tartó ellenségeskedésnek, másfél hete pedig már befektetési megállapodást kötöttek egymással. Különösen kapóra jött ez Recep Tayyip Erdogan török elnöknek, mivel az ilyen egyezségek erőt adhat a gyengélkedő gazdaságnak, javíthatnak a lakosság életkörülményein, ezáltal az államfő népszerűségvesztésén is segíthetnek. Erdogan emiatt arra törekszik, hogy Egyiptommal, Izraellel és Szaúd-Arábiával is rendezze a korábban elmérgesedett kétoldalú viszonyt. Törökországot különösen érzékenyen érinti a szaúdiakkal való mosolyszünet, mivel az Öböl-menti királyságban nem-hivatalos bojkottot hirdettek a török termékekkel szemben. Az Emírségeknek szintén deklarált célja, hogy elássa a csatabárdot ellenlábasaival és kereskedelmei partnereikké tegye őket. Ennek tudható be, hogy Abu Dzabi a múlt hónapban Irán és a szír rezsim irányába is jelentős gesztusokat tett a megbékélés érdekében.
Törökország esetében az sem volt elhanyagolható szempont, hogy az elmúlt évek agresszív külpolitikájával rengeteg országot haragított magára, akik aztán egymásra találtak. Körvonalazódott egyfajta török-ellenes koalíció Franciaország, Görögország, Ciprus, Izrael, Egyiptom és az Emírségek között, Ankarának ezért muszáj volt a viszony rendezésére törekednie legalább néhány érintett állammal.
A MENA térségben eluralkodó békülékeny hangulat következményei egyelőre megjósolhatatlanok, hiszen senki sem tudhatja, hogy tartós átrendeződésről vagy csupán egy átmenetinek bizonyuló helyezkedésről van-e szó. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy a lövészárkok betemetésének lehet számos pozitív hozadéka a régió lakói számára. Megoldódhatnak vagy legalább mérséklődhetnek az olyan konfliktusok és válsághelyzetek, amelyeket a rivális hatalmak játszmái fűtenek. A kiegyezések fellendíthetik a kereskedelmet a viszonyt rendező országok között, amely felpörgetheti a gazdaságot és javíthat a helyiek életkörülményein.
A normalizációnak ugyanakkor árnyoldala is van. Eddig az autokrata vezetők vetélytársaik gyengítésében voltak érdekeltek, ennek jegyében pedig befogadták, támogattak vagy legalább megtűrtek más államok ellenzéki aktivistáit, újságíróit. Az ellentétek elsimítása érdekében vagy annak következményeként ez azonban ahhoz vezethet, hogy a rezsimek összezárnak és együttműködnek egymás kritikusainak elhallgattatásában. Közelmúltbeli példák mutatják, mennyire valós veszély ez. Törökországban márciusban rászóltak az illetékesek Ankarából az egyiptomi közönségnek sugárzó iszlamista irányultságú TV-csatornákra, hogy vegyenek vissza a kairói vezetés kritizálásából. Az Emírségekben júniusban a hatóságok elcsendesítették a török elit szennyesét - hatalmas érdeklődésre számottartó - YouTube-videókban kiteregető maffiózót, a Dubajba szökött Sedat Pekert. Jordániában pedig a Szíriához való közeledés közepette november végén őrizetbe vették és a hírek szerint kiutasítással fenyegették meg a damaszkuszi rezsim kritikusát, Ibráhím Avvád szír szabadúszó újságírót.
Egyértelmű, hogy a lövészárkok betemetésére irányuló folyamatoknak üdvös hatása lehet a Közel-Keletre és Észak-Afrikára nézve, rendet, békét és stabilitást, sőt felvirágzást hozhat. A szabadság ügyét azonban hátrányosan érintheti, hiszen a térség jelenlegi politikai rendszerei szinte egytől-egyig a diktátoroknak, az önkényuraknak és a tekintélyelvű vezetőknek kedveznek.
Elhalványodó ellentétek
Egészen a közelmúltig három, áthidalhatatlannak tűnő törvésvonal határozta meg a MENA térség viszonyrendszerét. Az egyik ilyen az arab-izraeli konfliktus, ami a zsidó állam 1948-as egyoldalú kikiáltására, a palesztinok helyzetének rendezetlenségére vezethető vissza. A másik, a szunnita Szaúd-Arábia és a síita Irán rivalizálása, ami az 1979-es iráni forradalmat követően vált tényezővé. A harmadik, az iszlamista politikai erőket támogató Törökország és Katar, illetve a szekularista diktátorokat pártoló Egyesült Arab Emírségek és Egyiptom közötti vetélkedés, ami a 2011-es Arab tavaszt és a 2013-as egyiptomi puccsot követően alakult ki. Ezek az ellentétek nem ritkán pusztító (proxi)háborúkban teljesedtek ki, ám mostanra halványodni látszanak.
Elsősorban az arab-izraeli konfliktus jelentősége mérséklődött, ami számottevő változást hozott Izrael számára: tavaly - az Egyesült Államok közbenjárására - négy arab ország kötött normalizációs megállapodást a zsidó állammal. Ahogyan azt korábban megírtuk, ez egy hosszabb folyamat eredménye volt, fokozatosan csökkent a palesztinok ügyének súlya egyes arab rezsimek szemében, ezzel párhuzamosan pedig elkezdtek potenciális partnerként tekinteni Izraelre Iránnal vagy esetleg Törökországgal szemben. A kiegyezések megszületéséhez persze az is hozzájárult, hogy a Donald Trump által vezetett előző amerikai kormányzat nagyvonalú felajánlásokat tett az érintett államok felé, kétes értékű csereüzletté silányítva a béke ügyét.
Izrael mindenesetre arra törekszik, hogy maximálisan kihasználja a kiegyezésekben rejlő lehetőségeket, szoros gazdasági, biztonsági és védelmi együttműködést alakítson ki újdonsült partnereivel. A zsidó állam nemrégiben például hírszerzési információk megosztását és közös hadgyakorlatokat előirányozó memorandumot írt alá Marokkóval. Az izraeli kormány Iránnal szemben remél támogatást az egyezségtől, míg a marokkói vezetés a Nyugat-Szahara önállóságáért harcoló Polisario Fronttal és azt támogató Algériával szemben vár segítséget.
A szaúdi-iráni szembenállásban egyelőre csak annyi változott, hogy idén áprilisban Bagdadban párbeszéd kezdődött a két rivális között. Az eddigi lezárult négy tárgyalási forduló nem hozott kézzelfogható eredményt, ám az egyeztetések folytatódnak. Egy részleges kiegyezés nem elképzelhetetlen, de ehhez szükséges, hogy sikerrel záruljanak az iráni atomalku megmentésére irányuló bécsi tárgyalások. Már az is előrelépés lenne, ha helyreállna a 2016-ban Irán által megszakított kétoldalú diplomáciai viszony. Komolyabb eredmény lenne, amennyiben egy olyan kompromisszumot kötnének, amely a rendezés felé mozdítaná el a libanoni politikai krízist vagy a jemeni polgárháborút, melyekben a két rivális ellentétes oldalakon áll.
Mindeközben az Iránnal szövetséges Szíria diplomáciai elszigetelődése is enyhülni látszik. Az országot 2011-ben közösítették ki az arab államok, miután a szír biztonsági erők tüntetőkkel szembeni brutális fellépése polgárháborúhoz vezetett az országban. Szaúd-Arábia és más szunnita államok 2017-ig pénzzel támogatták a felkelőket, ám azóta az Aszád-rezsimhez közelednek. Ennek jegyében az Emírségek 2018-ban újranyitotta damaszkuszi nagykövetségét és a beszámolók szerint Szaúd-Arábia is hasonlóra készül, Jordánia és Szíria között pedig látványosan élénkül a kétoldalú kereskedelem, a két szomszédos ország közös szabadkereskedelmi zónája múlt szerda óta újra működik - hat év szünet után. Vannak arra utaló jelek, hogy az Arab Liga jövőre visszaállíthatja Szíria tíz éve felfüggesztett tagságát.
A MENA térség harmadik meghatározó szembenállása, az iszlamista-szekularista ellentét enyhülni látszik. Ezt tükrözi a már említett török-emírségeki kiegyezés, valamint az, hogy az idei év elején Szaúd-Arábia, Egyiptom, az Emírségek és Bahrein feloldották Katar 2017 óta tartó blokádját. Az Öböl-menti miniállamot korábban renitenskedő (Irán és Törökország-barát) külpolitikája, illetve a tulajdonában álló Al-Dzsazíra pán-arab hírtelevízió iszlamistának és feszültségkeltőnek tartott hangvétele miatt közösítették ki. A dohai vezetés azóta csak mérsékelten változtatott magatartásán, jelentések szerint az Al-Dzsazíra például barátságosabb hangnemet üt meg a szaúdi rezsimmel szemben.
