Az európai narancs

Bármekkora reklámmal rakták volna ki a pultra az új európai narancsot, azt csak nem sikerült a fogyasztók szeme elé tenni: a szólamokon túl nem sikerült a hét végén megalakítani az új jobboldali európai szövetséget. E sajátos barna internacionálé létrejötte épp azért akadt meg, amit indokának szántak: a széthúzó nemzeti érdekek miatt. Ezen futott zátonyra az európai jobboldali forradalom, a jobb- és szélsőjobb összefogásának intézményesítése, önálló európai parlamenti frakcióvá szervezése.

Kéttucatnyi jobboldali populista párt képviselője jelent meg Varsóban, hogy mint Orbán Viktor fogalmazott: „hangot adjon annak a sok tízmillió embernek, akik ma európai polgárok, de úgy érzik, hogy nem képviselik őket”. De az eredeti bejelentésekkel szemben nem vett részt a konferencián két olasz jobboldali párt, a Liga és az Olasz Testvérek vezetője, Matteo Salvini és Giorgia Meloni, bár állítólag nyitottak a későbbi időpontban szervezendő találkozásokra. A nagy bejelentés tehát most elmaradt. Egy lengyel kormányzati forrás szerint azt remélik, a „jövőben, talán az Európai Parlament következő ciklusában” létrejöhet egy szélesebb körű együttműködés.

Hogy ez mekkora gondot okoz az Unióban amúgy is partszélre szorult magyar kormányfőnek – főként mióta pártját kizárták a Néppárt frakciójából, ahová a magyar ellenzék vezetőjének még csak ígéret-alakulatát tárt karokkal várják – még nem tudni. Örömre nincs oka, a magyar narancs egyelőre nem kelt el, ő sem lett az európai szélsőjobb vezetője.

A kudarc okai szerteágazóak. A lengyelek Orbán orosz vonzalmát már eddig is kétkedve nézhették, most pedig - túl a már-már irracionális, de történelmileg magyarázható oroszutálatukon - harapófogóban vannak: a Lukasenko által kiprovokált humanitárius katasztrófa valódi háborúval ér fel az orosz szövetségbe kényszerített Belarusszal, és megoldást csak az Uniótól remélhetnek. Egy kiterjesztett orosz-ukrán háború pedig felrobbantaná Európát.

Mindezek mögött Putyin orosz elnök kezét fedezhetjük fel, aki Orbánnal együtt a demokrácia szatócsboltjának tekinti az Uniót. A varsói paktum sikerén is csak ő tudott volna nyerni: nemcsak egy Varsótól Budapesten át Rómáig húzódó ütközőzóna jöhetett volna létre, de az EU szívébe is tőrt döfött volna, megteremtve az EP második legerősebb frakcióját, beültetve oda saját szemét és fülét. Ám ehelyett a németek, franciák, olaszok mind gyorsabb tempóban igyekeznek – lásd a mag-Európáért, a kétlépcsős Unióért kötött szerződéseket – megteremteni egy új, egyesült Európát.

A varsói paktum (egyelőre?) nem jött össze, de most látni csak, mennyire elkapkodott volt az EU keleti bővítése. Az európai politikai, gazdasági ellentétek mind határozottabb formát öltenek. Hogy a magyar narancs hol szökken szárba holnap, az ma dől el. De rendszerint csak utólag tudunk rámutatni, hol hagytuk el azt a pontot, ahonnan már nem volt visszaút. Európa talán már ezen az úton rohan.

Emlékszünk? Az első világháború úgy tört ki, hogy valójában senki sem akarta.