Ha a történelmi keresztény egyházak Orbán Viktor kezéből etetett főpapjai ezt akarták, elérték hát a céljukat. A Kádár-rezsim és az orbáni autokrácia részéről egyaránt számtalan üldöztetésnek kitett Iványi Gábor, a hajléktalanok apostola és Magyarország élő lelkiismerete saját bevallása szerint is megrendült keresztény hitében.
Legkevésbé az érintett tehet persze róla. Rossz fa nem teremhet jó gyümölcsöt, idézi Iványi Jézust, majd ehetetlen gyümölcsöket termő kerthez hasonlítja a Nemzeti Együttműködés Rendszerével kollaboráló keresztény felekezetek csoportját hazánkban. Tökéletesen megértem a szóban forgó lelkészt. Jómagamnak is át kellett élnem ugyanezeket a vívódásokat. Még kamaszként keresztelkedtem meg, a rendszerváltozást közvetlenül követő eufória idején. Sok kortársammal együtt hittem abban, hogy a XXIII. János pápa által meghirdetett „megújulás” (aggiornamento) végbement a katolicizmusban, s a középkor államegyházi törekvései éppúgy a történelem szemétdombjára kerültek, akár a vallásüldözés.
Amikor a korábbi véres szájú antiklerikális politikus a jobboldalon kialakult hatalmi vákuumot kitöltendő egyik napról a másikra „megtért”, felkaptam ugyan a fejem, különösebb jelentőséget mégsem tulajdonítottam akkor e gyanús színeváltozásnak. Az ezredforduló tájékán aztán végleg eltört valami. A hitéletet centrumba helyező fiatal közösségek zöme felbomlott, a püspöki körlevelek pedig egyre militánsabb hangvételben buzdították a híveket a Fidesz támogatására. Megjelent nálunk is az a spanyol eredetű lelkiségi mozgalom, amelyet még Franco falangista tisztjei alapítottak, s tömegével csatlakoztak hozzá Orbánhoz köthető közéleti személyiségek, például Semjén Zsolt is.
Iványi Gábor joggal emlékeztet rá, hogy anno a próféták is politizáltak, ez esetben azonban sokkal többről volt szó. Már nem volt elég a vallásszabadság; a Horthy-korszak bűvöletében élő főpapok ismét világi hatalomhoz akartak jutni. Orbán Viktor megígérte nekik, ők pedig hitelességük elvesztését is vállalták e célért. Ám csak azt követően hagytam el a katolikus egyházat, hogy a püspöki kar részt vett a társadalomra oktrojált Alaptörvény megszövegezésében.
Ami pedig azóta történt a legnagyobb hazai felekezet berkein belül, arra nincsenek is megfelelő szavak. Ömlenek a közpénz-milliárdok az egyház kasszájába, az általa fenntartott intézményeket pedig hallatlan privilégiumokkal ruházza fel a Fidesz által dominált törvényhozás, mely időközben átvette az egykori Állami Egyházügyi Hivatal funkcióját is. A főpapok persze megszolgálják a miniszterelnök jóindulatát. Nem emelnek szót sem a hajléktalanok vegzálása, sem a kormányzati korrupció és tolvajlás ellen. Egyesek közülük tevékenyen bekapcsolódnak a menekültek elleni uszításba is.
Iványi Gábor téved: ez az asszisztálás nem gyávaságból ered. Ez a legtudatosabb, legszemérmetlenebb képmutatás a hazai klérus részéről. Mégis bánnám, ha a MET vezető lelkésze búcsút mondana a kapufélfának, s egy hiteles kereszténnyel kevesebb lenne országunkban. Krisztus nem azonos hűtlen papjaival, és Hunyadinak is voltak hitvány katonái.