indiánok;női sors;kislány;

2021-12-11 17:00:00

Az emlékezés ingoványán (Sebastian Barry: Egyezer hold)

„Még ha vérontáson meg szerencsétlenségen is jut túl az ember, egy idő után csak meg kell tanuljon élni.” Bár a tizenhét éves sziú lány, Winona amerikai polgárháború idején játszódó történetének mottója e mondat, keserves tapasztalása ez sokaknak. Sőt, bármelyikünknek, akit már ért veszteség, identitásválság vagy bármiféle trauma, hisz mindehhez vérontás sem kell.

Persze maga a történet némileg ellentmond a mottó igazságának. A továbbéléshez a kibillent világot előbb vissza kell billentenie Winonának – legalább magában, maga körül. És mindenek­előtt felfejtenie, mi is történt valójában, kivel kell szembenéznie e helyrebillentéshez. Mert emlékezete megcsalja. Trauma után elvégre nem ritka, hogy az ember emlékezete ellenáll és letiltja a múltbéli képeket, információkat. Birtokba veszi a fájdalom. A mindentudó elbeszélőnek már hűlt helye – kapálózik csak némi tisztánlátásért, hogy abból megkonstruálhassa az igazságot. Winona azonban küzd. – Mindenképp történetté akarja kerekíteni élete eseményeit, hogy megértse azokat. A történetmesélés így lesz egyenlő a túléléssel. Eséllyé, hogy készen álljon az újrakezdésre. „Mert ha elmondjuk a bajunk, átkozottul jobban is érezzük magunkat tőle” – mondja.

Ebben azonban újabb gát, az emlékezet hiányossága és kételyei mellett a nyelv, ami szintén ellenáll az emlékek felszínre hozásának, a múlt megragadásának. Nincs szava a vele történtek leírására. Az események „elillannak bármely szó elől, amely ki akarja mondani”. (És ha már nyelv, mindenképp megemlítendő Morcsányi Júlia kitűnő fordítása, amely leleménnyel ülteti át Barry gyönyörű, helyenként egészen költői szövegét.)

Látjuk, miként gubancolódnak, szövevényesednek egy összegubancolódott korban az egyes történetek. A biztonság teljes hiánya és a bizonytalanság maximuma veszi körül Winonát. Azt hiszem, van, hogy a világ elég szomorú tud lenni – írja történetében. Anyját, családját, sőt egész nemzetségét lemészárolják, gyerekkora kettétörik. A félelmet a levegővel szívja be. Mindenkinél lejjebb van: indián, lány, árva és rettentő szegény. A legkevesebbjüknél is kevesebb – annyival kevesebb, hogy az ember azt tehet vele, amit csak akar. Reszkettem saját rémisztő kicsinységem tudatában – jegyzi le. Olyan korban él tehát, ahol a cél az életben maradás. Na, de mi közünk nekünk e kis lakota lányhoz?

Barry erőssége az atmoszféra és létállapot megragadása, plasztikus ábrázolása. Ezzel egy korszak, jelen esetben egy radikális változásban lévő, forrongó, fortyogó, nyugtalan társadalmat tükröz. Az igazi nagy történet ilyen mikrotörténetekből áll össze. Olyanból, mint Winonáé vagy fehér udvarlójáé, aki haladó szellemként esik bűnbe, botlik meg. Még neki is nehéz felülírnia a zsigerekben lévő múltat, a több száz éves narratívát: a rabszolga, őslakos értéktelenebb, nem egyenrangú. E történetek pedig lényegesek, hisz „a dokumentumok néha mesélnek dolgokat, néha hallgatnak, mint a hó”.

De nem emiatt lehet fontos számunkra az ír szerző által Winona bőrébe bújva elmesélt történet. Gyűlöletkeltés, gyűlöletbeszéd és manipulálások, hergelések a rasszizmus mentén nem olyan ismeretlenek számunkra sem. „Ez a vallásos nyelvezet a legyilkolásomra szánt penge” – mondja Winona, aki azon küszködik, ne az legyen, aminek látni vélik. (Barbár, összeférhetetlen, vad és furcsa.)

Meg tudja törni az embert, ha újra és újra ugyanazt elmondják neki. Ám itt taposhatják a földbe, nyomhatják folyamatosan a sárba, lehetetleníthetik el és hitethetik el vele, hogy söpredék, mit sem érő, e lány mégis lefejti magáról a félelmet és képes lesz kezébe venni a sorsát. Mert a zűrzavar gyermeke, akinek már a kezdetekkor kudarcra volt ítélve kapott története, megduplázódott daccal küzd. Öntudatosságát, méltóságát nem törte meg ez a társadalmi szintű kivetettség, az a narratíva, amibe belekerült hely és idő függvényében. Mert „mikor az árvíz lezúdul, az ember meg kell próbálja kitámasztani a gátat. Akár még a puszta kezével is.”

(Ford. Morcsányi Júlia. Magvető, 2021. 296 o.)