Furcsa dolgot vettem észre magamon: egyre jobban tetszik az új Néprajzi Múzeumnak a Városligetben épülő, leszakadt viaduktra hasonlító épülete. Hogy igazából egy leomlott felüljáróra hasonlít, megírtam már ezeken a hasábokon Magyarország, pontonhíd címmel idén januárban.
Az akkori írásomat így kezdtem: „Én vagyok a hülye, hát miért a Benczúr utcán át sétálok a Városliget felé?! Miért éppen ott kell nekem levegőzni, ahol Ady Endre utolsó lehelete megszakadt? Ha megszokott napi sétáim során nem a Benczúr utcából fordulnék rá a Dózsa György útra, akkor nem tárulna szemem elé Magyarország leendő szimbóluma, az a leszakadt pontonhíd, amelyet éppen most építenek a Városligetben”.
Január óta nem történt semmi változás, ugyanúgy arrafelé sétálok el szinte mindennap, csak éppen ez az épület… Olyan sok ideje nézem, ahogy épül, szépül, csinosodik, csicsásodik, hogy lassan megtetszett. Úgy értem, megszoktam, hozzászoktam, megkedveltem. Ki tudja, idővel tán az úszó jégtáblát is megszokja az ember, sőt, még meg is szereti, azzal áltatván magát, hogy a jeges hullámokon a semmihez képest egy jégtábla mégiscsak valami. Imbolyogni imbolyog ugyan, de pillanatnyilag védelmet nyújt a fenyegető ár ellen.
Így vagyok ezzel a különös épülettel én is. Minden ízében, minden porcikájában, minden szegletében, formájában, hajlásában, dőlésében azt üzeni, hogy itt valami elsüllyedt, és ennek az elsüllyedt kultúrának, civilizációnak, társadalomnak akar ez az épület a szimbóluma lenni. Szerintem a tervező ezt nem akarhatta. Valami mást akart, mégis beletrafált a közepébe. A magyar néprajz mint olyan ott van lent, az altalajban, s mintha nem volna rá kíváncsi senki.
Kivéve engem.
Ugyanis engem egyre jobban kezd érdekelni ez az épület. Meg az is, hogy mi lesz benne. Mondom, addig nyeltem a keserű falatot, míg megszerettem. Kimondottan hiányozna már a szememnek ez a látvány, a XXI. század Magyarországának megsüllyedt jelképe. Nem is tudom már a Városligetet nélküle elképzelni.
Azt hiszem, lassan ideje volna a hazai reklámiparnak is felfedeznie a magyar kultúrának ezt a leszakadt felüljáróját, mert ha ez az épület elkészül, akkor a fővárosnak új szimbóluma lesz. Lehet majd kulcstartót csinálni belőle. Hűtőmágnest. Rá lehet majd a képét festeni ajándékbögrékre, pólókra, bézbólsapkákra, vászonszatyrokra. Itt egy nemzet süllyedt el. Ez a felirat tán méltó volna hozzá.
Úgy látom amúgy, hogy ki fog zöldülni a teteje, ha kész lesz. Ez is milyen szép motívum. Hogy a megtervezett és megépített romokon zöld és új és friss élet sarjad. Egyszer ez a zöld és új és friss élet magasabb lesz tán, mint a Városliget legmagasabb fája, ez az épület ekkor fogja a végső küldetését elnyerni. A magyar népi kultúra beomlott vára, amelyet már csak a madarak látogatnak: felülről.
Alig várom, hogy kész legyen. Az átadási ünnepségen mindenképpen ott szeretnék lenni, hogy teljes pompájában csodálhassam meg azt, amit igazából mélyen el kellett volna rejteni – magunk elől.