ellenzék;gyűlöletkeltés;

"néven nevezNI"

Ösztöndíjasként tanultam 1985-86-ban a Genfi Egyetem teológiai karán. Egyszer szóba elegyedtem egy – mint kiderült, Jugoszláviából jött – lánnyal. Kérdeztem, hogy horvát-e vagy szerb. Elnevette magát, és úgy nézett rám, mint mi nézünk arra a tudálékos külföldire, aki azt kérdi tőlünk: „Ön palóc vagy matyó?” Micsoda anakronisztikus kérdés! Ugyan mit számít ez ma már!

Öt évvel később lángokba borult Jugoszlávia. Mintegy másfélszázezer embert gyilkoltak le; nagyrészt civileket.

Ez a történet egyre többször jut eszembe; mert amikor valaki a gyűlöletkeltés veszélyeire figyelmeztet, legtöbben azzal áltatják magukat, hogy túlzás a rémisztgetés. A történelmi tragédiák időben vagy térben messze vannak, a XX. század első felének Európájában, vagy ha a jelenben, akkor valami távoli, térképen is alig találjuk országban.

Azt hiszem, azok, akik gyűlöletkeltő szövegeket mondanak, írnak, kevés kivételtől eltekintve úgy gondolják, hogy a valóságban nem tennék meg azokat a szörnyűségeket, amelyekre burkoltan vagy nyíltan buzdítanak. Sőt, a megtámadottak sem igazán hiszik, hogy a gyűlöletkeltés tettekbe torkollhat. Ez azonban tévedés, amely mögött a konkrét személlyel és az embercsoporttal szembeni gyűlölet közötti alapvető különbség nem értése rejlik (embercsoport alatt nem nevesített, konkrét személyekből álló, hanem valamilyen általános jellemzőkkel leírt emberek csoportját értve).

Bármikor fültanúi lehetünk annak, hogy egy magából kifordult ember azt üvölti munkatársa, szomszédja arcába - akár csak egy banális összeszólalkozás során -, hogy „Megöllek, gazember!” Ilyenkor szinte biztosak vagyunk abban, hogy másnap a megtámadottat nem fogjuk „taknyába-vérébe fagyva” találni. Az őrjöngő lenyugszik, a kívülállót pedig végképp nem indítják brutális tettekre a hallottak; inkább némi büszkeséget keltenek, hogy „Én azért soha nem veszíteném el ennyire az önkontrollt.”

Az embercsoporttal szembeni gyűlöletkeltésnek más a lelki mechanizmusa. A gyilkos szavak ugyanis nem maradnak meg egyetlen ember lelkébe zárva, hanem felerősítik mindazok indulatát, akiknek szintén ellenérzésük van az illető embercsoporttal szemben. Ez a fajta gyűlölet nem elhal az őrjöngő szívében, hanem eszkalálódik másokéban.

Magyarországon évek óta egyre vadabbak a politikai indíttatású indulatok. Ez nem csak az egyik oldal bűne, de tárgyilagos szemlélő aligha vonhatja kétségbe, hogy a kormánypropaganda oldalán erőteljesebb és tudatosan szervezett. Nem arról van szó, hogy egyesek elveszítik a fejüket, és valami nagyon vadat mondanak, hanem arról, hogy alapvető politikai eszköz a gyűlöletkeltés. A tendencia is egyértelmű: az, ami nemrég legfeljebb a kurucinfón volt olvasható, mára számtalan kormánypárti fórum mindennapi nyelvévé vált. Tegyük hozzá – az előbb mondottakat igazolandó –, hogy a kommentekben még inkább, mint a kommentált megnyilvánulásokban. Mert valóban: a „fogyasztókban” nem elhal, hanem felerősödik a gyűlölet.

A helyzet elkerülhetetlenül romlani fog. A választásokig, és ellenzéki győzelem esetén azt követően még inkább. Mit tehet ebben a helyzetben az ország másik fele?

Az ellenzék legfőbb, közös ígérete az, hogy Magyarországon ismét normális, demokratikus viszonyokat teremt, amelyek közt a gyűlölködés kiszorul a partvonalra.

Az előválasztással sikerült felmutatni, hogy milyen – nem a mennyország, hanem – a demokratikus politikai közélet; tartalmában és stílusában. A következő feladat még nehezebb. A másik féllel csatározva, kampányban kellene ismét felmutatni a másságot. A normális kormányzás ígéretét azzal támaszthatja alá az ellenzék, ha elhiszik róla, hogy nem azért akarja a benzineshordók között szaladgáló Fidesz kezéből kitépni az égő fáklyát, hogy azt máshová hajítsa, hanem hogy eloltsa. Hogyan? Érdemes lehet ehhez a következőket megfontolni.

Először is tudatosítani kell, hogy a kormánypárti szavazók nagy része nem gonosz szándékú ember, még csak nem is személyes érdekből állt oda, ahová, hanem azt hiszi, hogy valóban jó lenne az országnak, ha továbbra is Orbán Viktor kormányozná. Ez a többség nem keverendő össze a cinikus politikai vállalkozókkal és kiszolgálóikkal. Jó és rossz szándékot soha nem szabad összemosni.

De hát miért hiszik el tömegek a leghajmeresztőbb hazugságokat is, akár a tökéletes ellentétét annak, amit nap mint nap saját szemükkel látnak? Azért, mert manipulálják őket. Ha néha a falra is tudna mászni az ember tapasztalva a totális naivitást, amellyel visszaélnek a cinikusok – félreértés ne essék, nem csak az iskolázatlan emberek, sokdiplomás értelmiségiek is szép számmal vannak az elvarázsoltak között! –, nem szabad elfelejteni: haragudni nem a manipuláltakra kell, hanem a manipulálókra. Ha valakinek az italába kábítószert csempésznek, és az azután förtelmességeket mível, nem a bedrogozottat kell rács mögé dugni, hanem a bedrogozót.

A második javaslat: a cinikusok nevesítendők; nem szabad feledniNI a gyilkos(ságra uszít)ókat néven nevezNI - Nagy Gáspár legendássá vált, Nagy Imrére utaló versének szavait idézve. Ezt sem bosszúvágyból. Hanem azért, mert az embercsoporttal szembeni indulat nem szerelhető le egy másik embercsoporttal szembeni indulattal, hanem csak konkrét személyre, sőt nem is a személyre, hanem annak is konkrét tetteire, megnyilvánulásaira való rámutatással.

És végül: mit jelenthet ez a politikai, újságírói cselekvés terén? Azt, hogy az egyre hajmeresztőbb kormányzati, politikusi megnyilvánulásokat nem annyira kommentálni, mint inkább ellenpontozni kell: az illető személy vagy adott esetben pártja korábbi, homlokegyenest ellenkező tartalmú kijelentéseivel; akár külön rovatot is szánva ennek. Nem szükséges az ellenzéknek lejáratnia a kormányt. Erre önmaga sokkal alkalmasabb.