Katával úgy voltak a férfiak, hogy nézték egy darabig, hagyták beszélni, aztán elkapták, és se szó, se beszéd, szájon csókolták. Kata elnémult, és onnan már nincs messze az ágy. Katának elvei voltak, és következetes volt: ha valaki már belékóstolt, attól hagyta magát végigenni. Ez a fiú azonban láthatólag nem kér a kóstolóból. Csak megy mellette, zsebre dugott kézzel, nem szól egy szót se, csak bámul a semmibe.
– Mi van a zsebedben olyan fontos? – kérdezi Kata.
– A kezem.
– És mi lenne, ha kivennéd? Csak nem zsebhokizol?
A fiú elpirult, és titokzatosan csak ennyit mondott: – Most nem akarok erről beszélni. Egyszer majd úgyis megtudod. „Úristen, csak nem rejteget valamit? Talán nyomorék?” Kata nem járt messze az igazságtól. Máté ugyan nem volt nyomorék, de egy máig kiderítetlen gyerekkori élmény hatására ökölbe szorult a keze, és úgy maradt. Pici volt – úgy mesélték –, még karonülő kisbaba. Kapdosott minden után, mozdulatai szögletesek, és koordinálatlanok voltak, mint a legtöbb kisbabának eleinte. Aztán már csak azt vették észre, hogy ökölben a kis keze, és attól kezdve nem nyitotta ki soha többé. „Milyen erős a fogóreflexe!” – gondolták a szülei. „Vajon mit szorongat? Csak nem valami veszélyes dolgot? Jaj, és ha lenyeli? Nyissuk szét a pici ujjait óvatosan!” – próbálkoztak. De a pici ujjak se szép szóra, se csiklandozásra, se feszegetésre nem nyíltak szét. Szülei persze orvostól orvosig cipelték: „Mit lehet itt tenni?” Valamennyien széttárták a karjukat, és tehetetlenül álltak a probléma előtt. Az ujjak épek, egészségesek, az idegpályák működnek, de a görcs, ami ökölbe zárta őket, ellenáll minden beavatkozásnak. Végül egy pszichológus nyugtatta meg a szülőket: „Higgyék el, mihelyt a fiú olyan fontosnak ítél valamit, hogy megfogja, akkor a kéz megnyílik magától. Várni kell!” De Máté semmi után nem kapott, bárhogy kecsegtette az élet csingilingi játékokkal, finom csemegékkel, képeskönyvvel, kismacskával. Az öklök makacsul kaszáltak a levegőben.
Máté nem tanult meg simogatni. Csak öklözni és taszigálni. Sokáig etették és pelenkázták. Nők matattak a szája és a végbélnyílása körül. Ez csak később kezdte őt zavarni, de mégsem annyira, hogy megfogjon egy kanalat vagy kitörülje a fenekét. Nem. Ő ragaszkodott a zárt ökölhöz. Amit az orvosok szerint bármikor kinyithatna. Lassacskán maga is elhitte, hogy ez csakis rajta múlik. Hatalom volt a kezében. Ezt nem akarta kiengedni. Egyre jobban elhatalmasodott rajta valami titkos gőg, amitől kezdte a világot úgy szemlélni, mint egy őt nem érintő alantas dolgot, amit jobb elkerülni. Fogyatékosságát úgy kezelte, mint kiváltságot. Ha kérdezték: „Mi van a kezedben?”, mindig azt felelte: „Az élet lényege!” Tréfának szánta, de komolyan gondolta. Szentül meg volt győződve róla, hogy ha akarna, lehetne miniatűrfestő, vagy tojáspatkoló, vagy órásmester, esetleg zongoraművész. Álmodott is ilyesmiket: álmában hárfát pengetett, tollat ragadott, vagy eszményi nők testén futtatta ujjait. Felébredve azonban úgy találta, hogy nincs az a hang, nincs az a szó, nincs az a nő, aki kedvéért. Az ő kezébe fontosabb dolog van rejtve. Gyakran menekült álomba ébren is. Próbált visszamenni az időben. Misztikus kíváncsiság hajtotta: vajon mitől zárult ökölbe a keze? Elkapott valami fontosat, ami elillan, mihelyt kinyitja? Vagy megrettent valamitől, és örök védekező állásba helyezkedett? Arra egy percig sem gondolt, hogy kinyissa a kezét, és megnézze, valóban van-e benne valami. Amíg zárva van, lehet hinni, hogy kincset rejteget. Minden kísérletre, ami arra irányult, hogy szétnyissák az ujjait, még görcsösebb szorítással válaszolt. Minden próbálkozás kudarcra volt ítélve. Kata ezt eleinte nem tudta. Mint minden nőt, őt is izgatta a zárkózott fiú szemérmes, rejtélyes lénye. A kezét – hát azt mindenképp ki akarta varázsolni a zsebéből! Kata egyébre sem vágyott, mint ölelésre és azokra a váratlan csókokra, amiktől aléltan tántorog az ember az ágy felé. Máténak a fogyatékossága miatt különös szokásai alakultak ki. A toalettre tisztálkodószerek egész arzenáljával vonult. Ezért aztán óhatatlanul elterjedt róla, hogy netán homoszexuális. A nők persze egymás sarkát letaposva igyekeztek ennek ellenkezőjét bebizonyítani. Kata is beállt a sorba. Sőt, továbbment. Azt gondolta, hogy ő lesz az a jó tündér, aki leveszi Mátéról a rontást. Mindent bevetett: női bájaitól kezdve konyhaművészetén át, csillogó intelligenciájáig. Minden hiábavalónak bizonyult. Máté érzéketlen volt a valóság iránt. Az ideálist kereste mindenben. Akármi került elé – mondjuk egy hegy –, rögtön megjegyezte: „Mi ez a Himalájához képest? Vagy egy finom ebéd.” Miután végigette, megjegyezte, hogy milyen rafinált fűszerek kellettek volna hozzá, hogy tökéletes legyen. A tavasz kellős közepén képes volt kijelenteni, hogy a világ egyéb égtájain bezzeg már őszül… és így tovább. Ő maga például azért nem csinált leginkább semmit, mert nem érezte megfelelően méltónak a körülményeket, hogy az általa ítélt tökéletest akárcsak megközelíthesse. Állandóan fölfelé nézett, az egekbe. Eközben egy sereg dolgot persze letaposott, többek közt Katát is. Kata viszont olyan erős volt, mint a betonon is áttörő fűszál. Nem sokáig bírták együtt. Évek, évtizedek teltek el, mire újra találkoztak. Kata közben bejárta a világot. Mindenhol járt, ahol Máté csak képzeletben. Mindent megvalósított, amit Máté csak tervezgetett. Mindent megölelt és a kezében tartott, ami csak az útjába akadt. És mindről bebizonyosodott, hogy kincs. Máté egész életében azt hitte, hogy zárt ökle kincset rejteget, eközben elengedte maga mellett mindazt, amiért érdemes élni. Halála körülményei az utolsó esélyt adták neki, hogy kinyissa az öklét, és megkapaszkodjon valamiben. Az történt ugyanis, hogy kirándulás közben a Rám-szakadékban beakadt a lába egy gyökérben, és fejjel lefelé zuhant az árokba, ahol egy sziklakőnek ütődött. Mindezt elkerülhette volna, ha megkapaszkodik egy gallyban, ami a keze ügyében volt. Nem tette.
Ravatalát népes gyászoló közönség vette körül. Többen sírtak. És akkor lassan szétnyíltak az ujjak. Az emberek rémülten felsikoltottak: „Feltámadott!”
Pedig csak az ernyedő izmok játéka volt.
